A Szentháromságban a Szentlélek a Hamupipőke. Az Atyát és a Fiút mindig elvisszük a keresztyén ünnepekre, Hamupipőke meg otthon marad – mondja egy ír teológus professzor. Pedig Szabó István püspök szerint nem kellene, hogy ez az ünnep mostohagyerek legyen, hiszen a pünkösd „Isten eksztázisa”.
Vasárnap még elmegyünk istentiszteletre, hétfőn meg már kirándulunk?
Mi, keresztyének is – ha szabad ezt mondani – rosszul bánunk pünkösddel. Alistair McGrathnak, az újabb kor egyik legjelentősebb teológusának van egy érdekes megjegyzése. Azt mondja, hogy a Szentháromságban a Szentlélek a Hamupipőke. Az Atyát és a Fiút mindig elvisszük a keresztyén ünnepekbe, Hamupipőke meg otthon marad.
Persze, értsük jól, ez egy teológus-író túlzása, ám van benne egy mély megérzés. Miért nehéz igazán a – és itt már a pünkösd üzenetére térünk rá – pünkösdről beszélni, és miért nehéz pünkösdöt ünnepelni? Azért, mert maga a pünkösd beszél, maga a pünkösd az ünnep. A liturgiai hagyományunk, a prédikálásunk, a kegyességi gyakorlatunk az elmúlt ötszáz évben fókuszáló jellegű lett. Ünnepeink általában is olyan alkalmakká lettek, amikor nagy üzenettel akarjuk megszólítani a templomba ritkábban járó egyháztagokat, a kevésbé intenzíven vallásos embereket.
Így karácsonykor például el tudjuk mondani a karácsony értelmét, lényegét, az inkarnáció titkát, nagypénteken a megfeszíttetés üzenetét, húsvétkor pedig a feltámadást. Mérhetetlen sok ága-boga, mélysége, dimenziója van mindennek. A pünkösdnek viszont az a különlegessége, hogy a pünkösd nem beszél önmagáról, pünkösdkor a tanítványok a megfeszített és feltámadott Krisztus hirdetik, miután beteljesedett rajtuk Krisztusnak rájuk vonatkozó ígérete, beteljesedett a jóeli prófécia, kitöltetett az Isten Lelke, és ott áll mindenki csodálkozva az ünnepen, hogy ki-ki érti a maga nyelvén a szót, bár a szélrózsa minden irányából érkeztek oda zarándokok Jeruzsálembe! És milyen döbbenetes, a boldog, önfeledt, bátor tanítványokat látva máris felcsattan a kiáltás: ezek részegek! A felszíni jelenségvilág felkavarodott, megmozdult a közöny és a szokások állóvize, és nem tudják, honnan fújt a szél – mert a Lélek fúj, de nem tudjuk, honnan jön, és hova megy, s lám, most megkavarodott valami. Mi történt? Valami antiünnep készülődik, amikor a régi pünkösdben kivonul az utcára egy ünneplő csapat? Nem inkább mámoros emberek ők?
Mi vállaljuk manapság ezt a mámorosságot vagy idegenkedünk tőle?
Azt hiszem, a vállalással egyáltalán nincsen probléma, sőt mintha túl sokat is vállalnánk. A szekuláris élet tele van mámorfókuszokkal. De sokszor a keresztyének is megfeledkeznének arról, hogy a pünkösd igazából véve nem az én eksztázisom, hanem az Isten eksztázisa. Isten kilép önmagából, és Szentlelke által odalép az emberhez. És ez sokkal több, mint a kegyelem általános világa; több mint a szüntelenül megújuló Lélek-érkezés az életbe; több mint az Isten által hordozott élet természetes előrébbjutása: születésbe, napfelkeltébe, áldásba, bőségbe (minden Istentől van, minden Istenből jön).
Jézus mindezt elmondja a hegyi beszédben is. Tehát a világban minden Isten Szentlelkének ereje által van egybeszerkesztve. Pünkösd azonban egyszeri, különös Isten-eksztázis. Vesztek erőt, minekutána a Szentlélek eljő reátok – mondja Jézus az övéinek –, és tanúim lesztek. Másrészt a pünkösd, persze, a mi eksztázisunk is. A tanítványok, akik eddig a félelmek közé zárkóztak be, most kilépnek ebből, így ez is eksztászisz, a szó eredeti értelmében: kilépés. És ebben van múlhatatlan üzenete a pünkösdnek: nem az önfeledtségbe lépnek ki. Amikor a például a labdarúgó-mérkőzésen berúgják a győztes gólt a szurkolók teljes önfeledtségben, a többiről elfeledkezve, meg önmagukról is, a világból is kilépve ünnepelnek.
A pünkösd története viszont döntően az, hogy van egy Isten-eksztázis, Isten belép a világba. Amikor a tanítványok kilépnek a félelmek közül, ők is belépnek az emberek közé.
És van még egy igazi, klasszikus eksztaszisza a pünkösdnek: megtérést hirdetnek, és megtérnek az emberek. A megtérés a legjobb értelmében vett eksztaszisz. Az ember kilép a bűn és halál állapotából. Ha ezen van az öröm, ezen van az ujjongás, ebből támad a bátorság, ettől sugárzik az arcunk, erről szól a diadalmas ének, akkor eljött a pünkösd, akkor a helyén is van.
A pünkösd eksztázisa: színjózan eksztázis. A pünkösd öröme nem maszatos öröm, hanem dicsőséges öröm. A pünkösd megszólalása nem az érthetetlenség dimenzióját nyitja meg, hanem megmutatkozik a nagy isteni titok, hogy a Lélek fel tudja emelni az emberi értelmet is arra az isteni szintre, ahova magától a bűnös ember soha nem tudna, de nem is akar, mert lázadó értelmét nem akarja feladni. Ha ilyenek lennének a mi pünkösdjeink is (reméljük, ilyenek lesznek!), akkor húsz-harminc év múlva egy népszavazáson csak találnának az emberek egy másik napot, amely könnyebben feláldozható, mert nem vesztenének vele igazi ünnepet.
Géczy Lajos Szabó István dunamelléki református püspökkel való beszélgetéséből idéztünk.
Forrás: www.parokia.hu