Akkor lenne igazi a karácsony – mondta nekem valaki az elmúlt napokban, ha olyan fehér lenne, mint amilyen most, és örömmel mutatott a hótól frissen fehérbe burkolózott fákra, házakra, utakra. Aztán lemondóan legyintett és megjegyezte: az időjárás-jelentés szerint épp az ünnepre jönnek vissza a pluszok. Itt mély sóhaj következett, majd a végső következtetés: szóval ebben az évben sem lesz igazi karácsonyunk. Az igazi karácsony kifejezés megütötte a fülemet és befészkelte magát a szívembe. Igazi karácsony… Mi az? Milyen az?
Erősen megmaradtak bennem a novemberi kaliforniai tűzvész képei, és az érzés, hogy ilyen ma, a modern világban nem történhet. Pedig történhet…A Paradise nevű város például teljesen kiégett. Apokaliptikus fényképek maradtak meg a város helyén feketévé lett erdőkről, porrá lett házsorokról, emberek után kutató csapatokról. A pusztulás képei. „A halál árnyékának völgye” ilyen. Nem zöldellő erdő madárdallal, szép színes házakkal, barátságos emberekkel, vagy habos-babos-havas karácsonyi ünneppel, hanem egy hely, ami tragédiára, kudarcra, fájdalomra, nyomorúságra utal vissza.
Persze nem kell Amerikáig menni, hogy talán kevésbé látványos, mégis hasomlóan felkavaró történeteket lássak. Elég csak Piliscsabán a szociális otthonba elmenni és néma emberi sorsokkal találkozni. Ott van például Karcsi bácsi az özvegy cukrász, aki ősszel még mosolyogni is tudott vidám piros sapkája alatt, és hálásan kezet csókolt az őt meglátogató idősebb hölgynek. A tél beköszöntével azonban kevesebbet látom. Ágyában gubbaszt, zárkózottan és nagyon szomorúan, pontosan mutatva, miként is járja be a halál árnyékának völgyét három éve meghalt felesége után vágyakozva.
És éppen itt ébredt fel bennem is az olthatatlan vágy az igazi karácsony után. Tényleg milyen is lehet az? Hogyan lehet része benne Karcsi bácsiknak, vagy épp a tűzvészt átélt embereknek? A választ egy gyönyörű himnusz adta meg: Zakariásnak, Keresztelő János édesapjának éneke, amit fia születése feletti örömében mondott el így: „mert az Úr előtt jársz, hogy előkészítsd az ő útjait, hogy megtanítsd népét az üdvösség ismeretére, bűneik bocsánata által, Istenünk könyörülő irgalmáért, amellyel meglátogatott minket a felkelő fény a magasságból; hogy világítson azoknak, akik sötétségben s a halál árnyékában lakoznak, hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára.” (Lukács 1, 76–79).
Az egész ének olyan, mint egy vízesés: érezni, ahogy visszatarthatatlanul ömlik Zakariás szájából, ami a szívén van. Egy olyan embernek az éneke ez, akit meglátogatott az Isten. Azaz így élte meg a vele történteket, a mélységet, amikor elvesztette a beszéd képességét és a magasságot, hogy gyermeke született. A himnuszból nagyon érezni a személyes élmény erejét, hiszen ez hitelesíti.
Úgy hiszem, a karácsonnyal ugyanez a helyzet. Először nagyon személyes ünneppé kell lennie. A karácsonyi öröm és ünnep ettől a személyes érintettségtől lehet hiteles, akár másokat is ünneplésre, örömre sarkalló.
Philp Yancey, amerikai keresztény írónál olvastam, hogy gyermekkorában az amerikai gyülekezetek, olyan kérdésekkel voltak elfoglalva, mint a haj, és a szoknya hosszúsága, vagy a homoszexualitás, de nem foglaltak állást pl. a szegénység, a rasszizmus és a nőkkel szembeni magatartás kérdéseiben. A világot, az embereket megítélték – írja –, de nem vitték ki, nem mutatták meg Isten kegyelmét a világnak. (Talán azért – teszem hozzá, – mert maguk sem élték át Istennek ezt a mindent legyőző és a másikat is befogadni akaró szeretetét.) Nos, Zakariás átélte. Ehhez peresz az kellett, hogy észrevegye még a saját sorsának vakító sötétségében is. Mert volt fény, van fény, hiszen Isten világosság, és amikor ez a világosság meglátogat minket, akkor nagyon felkavar és összezavar minden régi utat, de mutat újat a békesség felé.
Zakariás ünnepel. Azért tud ünnepelni, mert érintetté vált az ünnepben. Átélte a meglátogatottságot, volt füle az evangéliumra, szeme a világosságra és szíve, hogy mindezt megértse. Innen már el lehet indulni a családi ünnep felé, vagy épp Karcsi bácsihoz, és a többiekhez. Igazi karácsony az, amikor az Isten meglátogat minket, sokszor a legnagyobb mélységben, vagy sötétségben. Akkor azonban igazi világosság támad, amit mi is átadhatunk másoknak.
Csoma Áron
lelkipásztor