Hónap: 2019 június

Lázár Református Gyülekezeti Szeretetszolgálat – Tinnyén szolgálunk –

A keresztyén egyháznak, gyülekezetnek két alapvető missziói szolgálati ága van. Az egyik az evangélium hirdetése szavakkal, a másik az evangélium hirdetése cselekedettel. Jézus missziói parancsa így kezdődik: „Menjetek el és tegyetek tanítványokká minden népet…”. Ez annyit jelent Jézushoz vinni, segíteni a rászorult embert. Nem csak a beteget, hiszen az evangélium üzenete éppen az, hogy mindnyájan rászorultak, Istenre szorultak vagyunk, hanem mindenkit, akihez elér a szavunk és a tettünk. A küldetés az egész gyülekezetet állítja szolgálatba. A misszió alapmotívuma: komolyan venni Jézust és komolyan venni a másik ember Jézusra utaltságát.

 A keresztyén egyház, gyülekezet tettekkel való igehirdetése: a diakónia, magyarul szeretetszolgálat. A szeretetszolgálat mindenkori feladata a rászorultak istápolása, segítése, a rászorultakért való közbenjárás – nemre, fajra, származásra való tekintet nélkül. A szolgálat célja a rászorult ember élethelyzetének javítása. A keresztyén gyülekezet tiszta szavakkal és tettekkel elmondott evangélium hirdetésén áll vagy bukik hitelessége.

Emiatt és a rászorultak szükségét látva határozott úgy 2018 márciusában a Tinnyei Gyülekezet Presbitériuma, hogy létrehívja a Lázár Református Gyülekezeti Szeretetszolgálatot.

A szolgálat megalakulásának célja: a segítségre szorulók támogatása (fizikailag, lelkileg és szellemileg egyaránt).

A vállalt feladataink: Takarítás, bevásárlás, orvoshoz/templomba szállítás, látogatás, beszélgetés, személyes lelkigondozás, más fizikai vagy lelki segítség.

A Szolgálat vezetőjeként vállaltam, hogy koordinálom a szolgálat munkáját: a beérkezett igényekhez igazítom a gyülekezet diakóniai munkatársát. A hatékony és eredményes szolgálat érdekében havonta egyszer a szolgálatban résztvevőkkel találkozunk, hogy megbeszéljük az előttünk álló feladatokat. A segítségre szorulók a szolgálat vezetőjét, vagy a református lelkészt kereshetik fel megoldandó problémájukkal.

Jelenleg hét segítő taggal rendelkezünk, munkánk jelentős részét az egyedül élő idősek állapotának figyelemmel kísérése, illetve igényük szerint templomba szállításuk, otthonuk rendezése teszi ki.

Gyülekezetünkből öt tag jelezte, hogy igénye lenne segítségünkre. Őket Csoma Áron lelkész úrral felkerestük otthonukban és megbeszéltük milyen típusú segítségre van szükségük. Első visszajelzéseink nagyon pozitívak, ez erőt ad nekünk a további munkához!

A továbbiakban célunk: tevékenységünk bővítése, a rászorulók megtalálása/megszólítása, igényeik felmérése, részükre a szükséges segítség megszervezése.

Isten adjon erőt feladatunk folytatásához!

Papné Militár Judit

                                                                                              

Homokszobor Fesztivál Tinnyén

Tinnye kultúrtörténetében Monostori Ferenc szobrászművész homokszobraival új fejezet kezdődhet. A 2018. április 20-án megnyílt kiállítás olyan országos nyilvánosságot kapott, amely után már lehetséges, hogy falunkról első körben nem az Üvegtigris című film fog eszébe jutni az embereknek. Monostori Ferenc ismert és foglalkoztatott művész, aki járja a világot, de számára mégis nagyon fontos volt, hogy legszűkebb hazájában, Tinnyén hozza létre régóta dédelgetett álmát: a Homokszobor Fesztivált.

A nagyszabású fesztivál megszervezéséhez támogatókra volt szükség. Szerencsére, akadtak ilyenek – legfőbb helyen említeném Tóth János urat, aki finanszírozta az alkotásokat.

A művész a fesztivál témájának négy világvallást választott, s ezeket formázta meg homokból, a számára legmeghatározóbb szimbólumokat kiválasztva. A téma talán soha nem volt ennyire időszerű…

A tömegkommunikáció robbanásszerű fejlődése, a migráció megindulása és a multikulturalizmus terjedése a vallásokat is közelebb hozta az emberekhez. Az életformák egyre hasonlatosabbá válnak, éljen az ember Pekingben, Isztambulban, vagy Budapesten, így a vallás is kikerül egy kultúra zárt egységéből. Gondoljunk például a márkás öltözékekben könyveket ajánló, adománygyűjtő krisnás fiatalokra nagyvárosaink utcáiról, hogy ők mennyire távol vannak az indiai szegénynegyedek világától. Ezek után feltehetjük a kérdést: miért pont a kereszténységet válasszuk?  Hiszen életmódunk egységesült, hozzá tudunk jutni az ismeretekhez, ráadásul ezek a vallások kiállták az idők próbáját is, és a mai napig több millió követőjük van.

Számomra erre Csoma Áron tiszteletes, valamint Feri szobrai adták meg a magyarázatot. A keresztény vallás Istene miben különbözik más vallások isteneitől? Abban, hogy ez az Isten személyes Isten, kapcsolatot akar velünk teremteni, fontosak vagyunk számára. Értékrendet nyújt abban, hogy nem tesz különbséget ember, s ember között. „Egy vérből származunk, szeresd az Urat, és szeresd a másik embert”. A teremtő Isten a világot akarattal hozta létre, melynek van kezdete és van vége. S nekünk, embereknek, van pontos helyünk ebben a világban, nem vagyunk a véletlenre bízva.

Feri a kereszténység szimbólumaként azt a Jézust ábrázolta, aki fájdalmak közepette a kereszten meghal bűneink megváltásáért. Ez a jelenet nagyon jól illeszkedik Áron által elmondott, a kereszténység lényegét megvilágító, gondolatokhoz. A szobor misztikájához hozzátartozik, hogy a művész a szoborral, az időjárás miatt éppen Nagypéntekre készült el.

A fesztivált megnyitó beszéd után, a tinnyei Kodoba Béla Népzenei Tankör következet, mely műsorán erdélyi népzenei darabok szerepeltek. Az előadás meglepetéseként szolgált, hogy a palatkai részbe bekapcsolódtak a Dobai Benedek által ideszervezett, méltán világhírű Magyarpalatkai Zenekar tagjai is.

A népzenei blokk után a Czakjazz Kvártett jazz muzsikája szórakoztatta a közönséget.

Érdemes többször kisétálni a helyre, ahol a szobrok mellett kicsit megpihenhetünk, szellemileg felfrissülhetünk.

Czakó Péter

A Lélek koldusai

„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.”

(Mt. 5,3)

A szociális otthon istentiszteletén történt, hogy az egyik nagyot halló néni egyszer csak hangosan felkiáltott az együttlét közben: „Ez nem élet”! Csak ennyi volt. Nem fejtette ki, nem mondott többet, de a kiáltás még percek múltán is visszhangzott a teremben. A néni jó ideje él süketen, nem tud zökkenőmentesen kommunikálni a környezetével – ezt megszokta már, így feleslegesen nem kezd bele semmilyen párbeszédbe. Szerintem, az istentiszteletből sem ért soha semmit, hiszen ha a hangos kiabálással akarok elérni hozzá, az sem áll össze értelmes szöveggé a számára. De mindig velünk van, mert itt mégis történik valami…

Talán éppen ez az, amiért pontosan értem ennek a kiáltásnak minden mélységét, szomorúságát, fájdalmát. Az önmagába zárt élet kiáltása volt ez, amelyik olyan lelakatolt doboz már, aminek nincs se kijárata, se bejárata, és nem léteznek benne már igazi lehetőségek sem. A szociális otthon ilyen világ. Süketen – vagy agyvérzéssel a beszédképesség hiányával tolókocsiban ülve – a doboz még zártabb és kilátástalanabb. A legtöbb itt lakónak  nincs már külső kapcsolat sem, vagy csak nagyon elvétve. Nincsenek igazi impulzusok, feladatok. Valójában, aki itt bent lakik, többségük már nem fontos senkinek. Csak úgy vannak… Várják az elkerülhetetlent. Pedig nem csak idősek élnek itt. Olyat is ismerek, aki még 50 sincs. Csak hát az életük valahol kisiklott és összezsugorodott.

Azt hiszem, minden ember életében vannak olyan életszakaszok, amelyekre illik a jelző: összezsugorodott, önmagába záródott, begubódzott. Ilyen-olyan krízisek idején könnyen csapdába esünk. Azután vagy kijövünk belőle vagy nem…

Így járt egyébként az első keresztény közösség is. Amikor Jézust kivégezték, és sokan elfordultak tőlük, sőt fenyegették őket. Ők pedig bezárkóztak egy szobába, magukra zártak ajtót és ablakot, nem akartak találkozni senkivel. Bent azután nyalogatták a sebeiket, sajnálták magukat a kudarcért, a csalódásért, a be nem teljesült vágyakért és ígéretekért, amivel Jézus bíztatta őket. Szerintem, ha szavakban nem is, de ők is érezhettek hasonlót, mint kései utódjuk, ez a süketségre ítélt néni: „Ez nem élet”!

Vajon van-e kiút ezekből az összezsugorodott élethelyzetekből? Meggyőződésem, hogy Pünkösd a kiutat kínálja. Pünkösd a Szentlélek kitöltetésének ünnepe.

Isten Lélek – írja Pál apostol.  Ma éppen a Szentlélek által lesz Isten megtapasztalható élménnyé a számunkra. A Lélek eljövetele mindent át tud alakítani, fel tud fordítani. A tanítványokkal is ez történt. Lukács erről így számolt be: „Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak.” (Ap.Csel. 2, 1-4)

Jött a zúgás, a szél, a tűz. A tanítványokról pedig lehullottak a „bilincsek”, amelyet a körülmények és önmaguk zártak magukra. A Lélek, azaz Isten jelenléte hirtelen jön és ellenállhatatlan erővel. Ezek az emberek pedig ajtót és ablakot nyitottak a világnak, kiléptek az emberek elé és bátran, jól érthetően – ahogy Lukács fogalmaz – Isten nagyságos dolgairól beszéltek.

Miről is beszélhettek volna, hiszen meggyógyultak! Hol van már a félelem, hol vannak már a sebek, az önsajnálat, a csalódás? Elfújta a szél. Helyébe pedig jött a tűz, ami ezreket gyújtott lángra. Milyen tűz? Ami a Lélek miatt égett a tanítványokban, és ami éppen ezért kapott lángra az őt hallgatókban is.

Pünkösd ezért lehet útja a gyógyulásnak: az új kezdetének, az indulásnak ünnepe.

Mire van szükség, hogy idáig eljussunk? Két dologra. Vágyra és imádságra. A Vágy a lelki szegények vágya. A lelki szegények – szó szerint, akik össze vannak kuporodva és koldulnak. De ők már nem elégednek meg kevesebbel, mint az Isten valódi igazi jelenlétével. Ők a Szentlélek koldusai. Ezért mondja rájuk Jézus: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.” (Mt. 5,3).  A másik tennivaló az imádság. Nem litániákat kell mondani.  Elég egy mondat, vagy egyetlen szó, vagy a felfelé figyelő csend. A lényeg a szükség megélése. Mintha azt mondanánk: szükségem van rád Istenem. És akkor már mondjuk is ki. A tanítványok ott a magukra zárt életben, házban sokat imádkoztak a Lélek kiáradásáért, Isten jelenlétért is. És egyszer csak megtörtént…

Ilyen Pünkösdöt kívánok mindannyiunknak, az életünk gyógyulásáért is!

Csoma Áron

A boldog ember inge

Egyszer volt, nem is nagyon régen, nem is a világvégén, hanem itt, ebben a mi görbe országunkban, volt egy király, de nem akármilyen király ám, hanem jóságos is, igazságos is. Aztán ez a király egyszer igen megbetegedett. Nagy bánat emésztette. Az lehetett a baja, hogy mindenhonnan csak panaszt hallott: nem elég fehér a kenyér az uraknak, nem elég puha az ágy a katonáknak, nem terem eleget a föld a parasztoknak.

Gondolta, útra kél, elindul, s addig megy, amíg meg nem gyógyul. De a felesége azt mondta neki, hogy addig ő bizony el nem engedi, amíg meg nem hallgatják, mit mond a mindentudó bölcs öregasszony a király bajáról. Azt mondja a király:

– No, jól van, hívjátok elő azt az asszonyt. Hadd hallom, mit mond!

Jött is rögtön az asszony, mert ott lakott a várban, hiszen ő dajkálta, ő nevelte a királyt az öccsével együtt, amíg embernyi ember nem lett belőlük. Mikor meglátta a király az asszonyt, el is mosolyodott. Már ennek is megörültek az udvarbéliek, mert jó ideje nem látták mosolyogni a királyt.

– No, öreganyám, hogyan gyógyulhatnék én meg ebből a nehéz bajból?

A bölcs öregasszony megnézte a király tenyerét. Látta, hogy nem éppen sima, mert a király már a favágást is megpróbálta, csak hogy meggyógyuljon. De nem használt az sem.

   Aztán levetkőztette a dada a királyt derékig, hogy lássa, nem ott van-e a baj? De ott se talált semmit, hacsak azt a két nagy kék foltot nem, amit akkor szerzett, amikor egy szegény embernek segített zsákot vinni a malomba és ráesett a gerenda.   

   Hát addig faggatta a király a dadát, amíg az el nem árulta, mit gondol felőle:

   – Felséges királyom, én már csak megmondom: addig ki nem gyógyul felséged e nehéz nagy bajból, amíg egy boldog ember ingét magára nem veszi.

   Megörültek az udvari emberek: ez aztán nem nagy dolog. A király úgyis szeret az országában járni-kelni, biztosan hamar talál majd egy boldog embert.

   Másnap el is indult a király. Legelőször végigjárta az udvarbélieket, és kérdezgette tőlük, van-e köztük olyan, aki boldog.

   Egyik azt mondta: kevés a fizetés. A másik: nehéz a megélhetés. Boldog azonban egy se volt.

Ment tovább a király. Betért a városban több helyre is, ment a katonákhoz, ment a papokhoz. A katonáknak kevés volt az abrak, amit a királyi magtárból osztottak, pedig még az udvaron is azon jártak a lovak. A papoknak meg nagyobb harangra kellett volna a király pénze, pedig minden sarkon csak úgy zúgtak a harangok.

   – Na hát, itt sincsen boldog ember – gondolta a király. – Majd talán a falusiak között.

   De ott se járt jobban. Ahová csak betért szegényes ruhába öltözött vándorként, mindenütt panaszkodtak, hogy sok az adó, kevés a termés, pusztul a jószág, és így tovább.

   Egy este, mikor már nagyon elfáradt, betért egy takaros kis faluba.

   – Na, itt biztosan meglelem, amit keresek – gondolta magában. Szállást kért az egyik házban, adtak is neki. Jót aludt és másnap újra kezdte a kérdezősködést, hol találhatna egy boldog embert, akitől elkérhetné az ingét.

   A bíró azt panaszolta, hogy nagy a sár: ha jól megrakják a vásáros szekereket, hat ökör se bírja elhúzni őket, mégsem csináltat utat a király. A pap meg jószerével szóba sem állt vele, úgy el volt foglalva. Éppen összeírják a falu népét – mondta –, mert így kívánja a király.

   Meglátott akkor a király a pap udvarán egy szegény favágó embert. Olyan vidáman hasogatta a fát, hogy öröm volt nézni.

   Éppen akkor hozta neki a felesége az ebédet. Letette az ember a fejszét, s jókedvűen megette a ciberelevest. Pár kanállal még hagyott a csuporban, hogy az asszony is egyen belőle, hiszen biztosan elfáradt, amíg ideért. Amikor pedig a két ember jóllakott, elkezdtek beszélgetni, de olyan boldogsággal, hogy csak úgy repesett a király szíve. Na hát, mégiscsak meg fogok gyógyulni – gondolta –, mert itt az én emberem.

Oda is ment hozzájuk, szóba elegyedtek.

   – Látom, van munkád is, meg jó feleséged, a mindennapra valótok is biztosan megvan. Boldogok vagytok, ugye?

   – Hát bizony mi, hála a jó Istennek, boldogok vagyunk, cimbora. Van munkám, kenyerem, néha még egy kis hús is jut. Ennél többet, jobbat én nem is kívánok.

   Megörült a király! El is kezdte mondani rögtön.

   – Hallod-e, te szegény ember, ha már ennyire boldog vagy, add nekem az ingedet, hogy elvigyem a királynak, merthogy az nagy beteg, aztán csak akkor gyógyul meg, ha egy boldog ember ingét magára veszi. Ne sajnáld ideadni, mert jól megfizetik neked azt az inget, ne félj.

   Hej, megvakarta a fejét a szegény favágó. Fel is állott nagy búsan a helyéről, s úgy mondta szomorúan:

   – Ó, te szegény jó cimbora! Sajnálom én a királyt tiszta szívemből, de nekem nincs ingem.

   Avval kigombolta a csupafolt kabátját, s megmutatta a pucér mellét. Hát a király majd hanyatt esett, hogy egy szegény favágó akkor is lehet boldog, amikor inge sincsen.

   Így aztán nagy bánatosan hazaindult. El is határozta, hogy beszélhetnek az urak, ő ezután is az ilyen ágrólszakadt szegény embereket szereti majd a legjobban, és segít is rajtuk, ahol csak tud. Hadd legyen annyi pénzük, hogy ing fedhesse a testüket. Mert az mégiscsak szégyen, hogy egy beteg király ne találjon inget egy ilyen jóravaló emberen.

népmese

Torony a magas égig Történet Bob Hartman: Mesélő Biblia című könyvéből

Isten figyelt.

Zimm-zumm. Dirr-durr.

Isten fülelt.

Kipp-kopp. Csitt-csatt.

Valami történik Sineár földjén. Isten még jobban hegyezte a fülét.

– Hé te – szólt egy langaléta alak –, dobj nekem egy téglát!

– Hallod-e – kapott a szón egy kis köpcös –, ide tudnád adni azt a baltát?

Mindenfelől összegyűltek az emberek, ahol csak laktak a földön. Voltak ott alacsonyak, magasak, kövérek, soványak. Mindenfélék. Egy tornyot építettek!

Rakták a sok téglát egymásra. Feljebb és feljebb. Keverték a maltert. Gyártották a téglát. Hordták a torony tetejére, egészen a magas égig.

Hatalmas munka volt. Kemény. De gyorsan haladtak, mert értették egymást, egy nyelven beszéltek.

Isten pedig figyelt és fülelt.

És mit hallott?

– Mondd – kérdezte egy kövér –, miért is építjük ezt a tornyot?

– Ha elkészül – vigyorgott egy sovány –, ez lesz a tornyok tornya. Aki csak elmegy mellette, ámul és bámul. Nagyobbak leszünk, mint a legnagyobb király. Fontosabbak leszünk, mint maga Isten!

Isten akkor fintorgott egyet. Azután elmosolyodott.

– Fontosabbak nálam? Majd meglátjuk – kuncogott magában.

Hogy ezután mit tett, ki tudja? Talán intett a kezével. Talán mormolt valamit az orra alá. Vagy csak támadt egy gondolata. Nem tudjuk. De az biztos, hogy végrehajtotta a világ legelső trükkjét.

Aztán figyelt és fülelt tovább. Ez volt, amit hallott:

– Hé te – szólt a langaléta –, adj nekem egy kis maltert.

– Milter? – horkant fel a köpcös. – Milt malt ter tortör? (Vagyis hogy: Mi van? Mit beszélsz?)

Kép Isten megint kuncogni kezdett. Tetszett neki a dolog.

– Bocsánat – mondta a kövér –, kölcsön tudnád adni a kalapácsodat?

De a sovány csak bámult rá. Semmit sem értett.

– Kala csáp? – kérdezte. – Kala csa ki köcs-bocs. (Avagyis: Mi a baj? Beszélsz itt össze-vissza.)

Hirtelen megállt a munka az egész toronyban. Senki sem értette a másikat. Egyetlen nyelvből egyszer csak ezer lett. Hogyan haladhattak volna így tovább?

Másztak lefelé a toronyból, lejjebb, egyre lejjebb. Aztán eldobták szerszámaikat, és elmentek. Otthagyták a tornyot félig készen.

Jöttek a félkész toronyhoz később sokan. De hiába ámultak és bámultak, nem csodálták az építőit. Volt, aki kuncogott. Volt, aki ujjal mutogatott. S olyan is volt, aki azt mondta:

– Ám-bám… bá-bele-búbele-bam. (Vagyis hát: No lám… mégse lettek nagyobbak Istennél.)

Forrás: miklyazsolt.eoldal.hu

És képzeld, Uram…

Döbrentey Ildikó: És képzeld, Uram… – A 21. század zsoltáraiból című különösen őszinte, egyedi hangú imádságos könyvet felnőtteknek ajánlom.

Imádkozni, az Urral beszélgetni jó és megnyugtató. Döbrentey Ildikó templomban elmondott egyszerű, de annál bölcsebb imái ilyenek. Őszinte, szívből jövő szavak ezek. Megszólal bennük  a  születő  élet  fölötti  csodálat  és  hála, az  eltávozott  barát  iránti  szeretet, a falu  harangjának hazahívó köszöntő bongása. Egyszerű tengermély forrás ez az imádságoskönyv, amit őszi estékre kifejezetten ajánlok!

(Megrendelhető a bookline.hu-n.)

Asbóthné Molnár Ildikó

presbiter

Bibliát a gyereknek? De milyet?

Jó gyermekbibliát igen nehéz találni, de a Miklya házaspár (Mónika és Zsolt) fordításában megjelent Bob Hartman: Mesélő Bibliáját jó szívvel ajánlom minden óvodás és kisiskolás gyereknek és a családjaiknak.

A Harmat Kiadónál megjelent Mesélő Biblia különlegessége, hogy úgy fogalmazza meg  az  Ó- és Újszövetség  74 történetét, hogy  az élményszerű  és akár fejből is könnyen elmondható, vagy együttmeséléskor is izgalmas legyen nem csak a kicsik, de a szüleik számára is. A  könyv nyelvezete könnyen érthető sok párbeszéddel és mondókával tűzdelve.

A Mesélő Biblia történetei megmozgatják a gyerekek fantáziáját, miközben éppen annyi információt, tudást nyújtanak, amennyit a kicsik képesek is befogadni. A Gyerekeknek című rovatunkban két kedvenc történetemet is megmutatom a gyerekeknek a Mesélő Bibliából. Kedves szülők, meséljétek el nekik!  

Asbóth Ildikó

Hol van Isten, amikor fáj?

Philip Yancey neve ismerősen cseng hazánkban is, hiszen az elmúlt tíz évben tizenegy könyve is megjelent magyarul, jórészt a Harmat Kiadó gondozásában – a legutóbbi Hol van Isten, amikor fáj? címmel. Ezúttal a szenvedés témakörét fejti ki, amely már fiatalon elkezdte foglalkoztatni.

Fiatalon a szenvedés ténye akadályt gördített hitem elé – mondta Philip Yancey. Nem értettem – fogalmazott -, ha Isten mindenható és szerető, hogyan uralkodhatott el a zűrzavar a világban. „Édesapám 23 évesen egy járványos megbetegedés következtében egyik napról a másikra lebénult. Ez a fiatal férfi csakhamar sem mozdulni, sem levegőt venni nem tudott. Hat hétig vastüdővel lélegeztették, ez idő alatt több száz ember imádkozott a gyógyulásáért. Mivel ezek az emberek arra a meggyőződésre jutottak, hogy Isten meg fogja gyógyítani, az orvosok tanácsa ellenére levették a lélegeztetőgépről. Édesapám tíz nap múlva meghalt. Ennek a döntésnek az árnyékában nőttem fel, hiszen végignéztem, mindez milyen hatással volt az édesanyámra. Ezek a hívő emberek szerették édesapámat, de teológiai természetű hibát követtek el – olyan dologra formáltak jogot, amely kizárólag Istenre tartozik: eldönteni, hogy ki gyógyul meg és ki nem.”

A miérteket feszegetni

Ha a kórházi ágyban fekvők mesélni tudnának… és meséltek is, hiszen Philip Yancey sokukat meginterjúvolta. Olyan embereket, akik csodával határos módon éltek túl valamilyen megpróbáltatást, legyen az medvetámadás, kígyómarás vagy éppen egy hatalmas hóvihar. „Egy közös volt bennük: mind azt mondták, a történteken túl a legrosszabb az volt, amikor a gyülekezetük néhány tagja meglátogatta őket. Míg én a gyógyulásra fókuszáltam, ők arra, hogy vajon miért történt meg ez velem. Van, aki szerint bűnt követtek el, és a történtek nem mást jelentenek, mint jogos büntetést. Mások szerint ördögi támadás áldozatai lettek. És voltak, akik Isten különleges kiválasztottait látták bennük, akik lehetőséget kaptak arra, hogy megmutassák a világnak, milyen mély a hitük. Egyik interjúalanyom erre meg is jegyezte: ezek alapján, ha valakinek Isten a barátja, nincs is szüksége ellenségre.”

A nagyító alatt: Jézus

Hogy kell-e keresni a szenvedés okát, az a hívő újságírót is foglalkoztatta. Könyvet is azért írt, mert alaposan utána szeretett volna járni a kérdésnek. Kutatásai közben olyan embereket kérdezhetett meg, akik fontos eligazodási pontokra hívták fel a figyelmét, a Biblia és más források pedig segítettek megfogalmazni a szenvedéssel kapcsolatos alapvetéseket. „Talán automatikusan azt gondoljuk, Isten sújt valamivel, amit megérdemelt büntetésnek szán. De az egyik és talán legfontosabb dolog, amit tanultam, hogy Isten mindig a szenvedő pártján áll. Ha nehéz kérdéssel szembesülök, a nagyítóm fókuszába mindig Jézust helyezem. A tanítványok és a farizeusok időről időre próbálták kideríteni, mit tett a szenvedő ember vagy a családja, de Jézus nem foglalkozott ezzel. Attól függetlenül, ki ment oda hozzá, Ő mindig együttérzéssel és gyógyítással válaszolt. Neki mindig volt ideje vak koldusokra.”

Három esetről tudunk, amikor Jézus maga is sírt – tette hozzá. „Amikor barátja, Lázár meghalt, nem mondta, hogy ugyan már, minek sírunk, egy nap úgyis viszontlátjuk őt. Sírt akkor is, amikor Jeruzsálemre tekintett, mert tudta, mi vár rá. Ilyen fájdalmat érezhetnek szülők, amikor végig kell nézniük, hogy a gyermekük egyik rossz döntést hozza a másik után. Végül, Jézus sírt akkor, amikor ő maga szenvedett a Gecsemáné kertben. Nem azt mondta, hogy most figyeljetek, mert most megmutatom, hogyan kezelje a szenvedést, aki engem követ. Ehelyett a földre borult és azt mondta: Istenem, ha van bármi más mód, múljék el tőlem ez a pohár. Tudjuk tehát, Jézus mit gondol a szenvedésről, mert felénk fordította az arcát, és azon az arcon könnyek folytak.”

A nagymamák ereje

Mit jelent a valódi törődés? Az újságíró elmondta, sok lábadozótól megkérdezte, ki segített nekik a legtöbbet a nehéz időszakban. Soha senki nem mondta, hogy az, aki pszichológiából vagy filozófiából doktorált. „A leggyakoribb válasz az volt, hogy a nagymamám. A többiek bejöttek, tíz percig itt voltak, tanácsokat osztogattak és ez nagyon lefárasztott. Ő viszont leült a sarokba, egész nap kötögetett, de ha szomjas voltam, adott nekem egy pohár vizet.”

Mi vagyunk Krisztus teste, látható jelenléte ebben a világban – fűzte hozzá. „Jézus első tanítványai mialatt Őt követték, néhány év alatt bepillantást nyertek abba, milyen Isten. Majd Jézus elment, és azt mondta: most ti folytassátok. Ha a világ tudni szeretné, Isten milyen, ti kell, hogy megmutassátok.” Majd hozzátette: kutatások szerint a gyülekezetbe járó emberek hamarabb javulnak egészségügyi panaszaik. „Nem feltétlen azért, mert csodák történnek lépten-nyomon. Aki beteg, annak minden energiája a gyógyulásra kell hogy összpontosuljon, és ami akadályozza ebben, az a stressz, az idegeskedés és a félelem. Ha viszont tagja egy keresztény közösségnek, ők ennek egy részét el tudják hordozni – vigyáznak a gyerekre, hoznak ételt, megsétáltatják a kutyát.”

Amikor eljön a szenvedés ideje

„Szeretek Istenre úgy tekinteni, mint nagy újrahasznosítóra. Isten azoknak, akik őt szeretik, mindent a javunkra fordít. Ez nem azt jelenti, hogy csak jó dolgok történhetnek velünk. Pál, amikor erről ír a rómaiakhoz szóló levelében, felsorolja azt is, mi mindenen ment keresztül életében. Megkínozták, bebörtönözték, hajótörést szenvedett, kígyó marta meg. De azt mondja: most, hogy visszatekint minderre, azt látja, hogy Isten mindezeken keresztül a javára munkálkodott. Ugyanez látszik azoknak az életéből is, akik amikor Isten szeretetéről tesznek tanúbizonyságot, nem a boldog pillanatokat említik, hanem a nehéz, kihívásokkal teli időszakokat, amikor muszáj volt Istenhez kiáltaniuk.”

parokia.hu

Ezért meséljünk a gyerekeknek

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény királyleány, akit minden délután, a munkahelyétől a kisdedóvóig, megfuttatott a Késés Fekete Fellege. A királyleány azonban majd’ minden nap legyőzte a Felleget: lóhalálában odaért a királyi utódért, aztán elfutott vele a királyi zenészhez/sportmesterhez/csillagászhoz…, majd hazarohantak a házitanító nélküli palotába, megcsinálták az elmaradt leckét, gyors vacsora, gyors fürdés… Kifulladás. És még esti mese is legyen?

Legyen! Hiszen a rendszeres verselés-mesélés, képeskönyv-nézegetés semmi mással (pláne mesefilmnézéssel) nem pótolható hatással van a gyerek érzelmi, értelmi és szociális fejlődésére. Újszülött kortól a gyerek 8-9 éves koráig szükség van esti mesére!

Mindennapi kenyerünk: a mese

A gyerekeknek kevés tapasztalatuk van még a világról és önmagukról is. Az irodalom pedig éppen ebben tud segíteni: eligazodni a világban és tájékozódni a lélekben kelt vágyak/indulatok között. Ezért aztán indokoltnak tűnik, hogy évszázados, mesés történetekkel segítsük gyermekeinknek megérteni önmagukat és a körülöttük lüktető világot. Nem az emberi kapcsolatokról szóló tanmesékkel vagy a világ működését magyarázó információkkal neveljük az életre a gyerekeket, hanem a népmesékkel. A népmesék motívumai ugyanis összhangban vannak a gyermeki psziché fejlődésével.

Ez történik a gyerekben, amikor mesét hallgat

A mese képekre, szimbólumokra fordítja le a világ dolgait, s ezzel lehetőséget ad a gyereket – tudattalanul is – feszítő szorongások feldolgozásához. A népmesék nem a gyerek fantáziájának kivetülései – mondja Ranschburg Jenő –, hanem a gyermeki gondolkodásmód tükröződései. Vegyük csak a mostoha alakját, amely lehetőséget ad a gyereknek az édesanyja iránt természetesen megjelenő negatív érzések bűntudat nélküli projektálására. Vagy ott a vándorlás motívuma, amely az önazonosságért megtett út szimbóluma a mesékben. Ez már a legkisebbeknek is egy megtapasztalt létérzés, hiszen a Ki vagyok én? (Én különbözöm anyától!) tapasztalat az élet kezdetétől folyamatosan jelen lévő emberi alapélményünk. És ahogyan a tarisznyás, hamuban sült pogácsás vándorlás alkalmával sem a végcél a legfontosabb, úgy érezteti meg a gyerekkel a mese, hogy az önazonosságunkért megtett útban is inkább a próbatételek, a küzdelmek a létfontosságúak. A mese lényege, hogy nem rejti el senki elől, hogy az élet nehézségekkel teli, ám ezek a nehézségek legyőzhetők (a megfelelő életstratégia megtalálásával), és hogy a világban folyamatosan működő jó és rossz harcában a jó győzelmével végződik a vándorút. (Ha felnőttként nem hinnénk abban, hogy az életben végül mindig a jó győz, akkor motivációnk sem lenne a létezésre.)  

Bettelheim szerint a mesék nem csak egy letűnt kor krónikái, hanem a közös és általános emberi tapasztalatok megjelenései. Lengyel László pedig arra hívja fel a figyelmünket, hogy a mese erkölcse nem más, mint hit az emberek egyenlőségében (hiszen a mesében a pásztorfiú és a királyfi azonos eséllyel indul), a mesében közösségi értékek vannak, ami arra tanít, ha együtt vándorolunk, nem szúrjuk hátba a másikat. Ráadásul a mesében még az ellenfelek is kommunikálnak egymással: párbeszéd nélkül a tizenkét fejű sárkány sem ront senkire. A mese tehát civilizál.

A mesék olyan kultúrkincseink, amelyek emberré tesznek!

Mikor, milyen mesét mondjunk a gyereknek?

Ez elsősorban életkorfüggő.

A 0-1 éves kicsiknek a legfontosabb a szülővel való együtt éneklés, közös mondókázás, a folyamatos verbális kontaktus.

2 éves kor körül a képeskönyvek nézegetése és a kicsi egy-egy napját felelevenítő „mesék” a legélvezetesebbek.

3 éves kor körül a gyerekeke imádják a lánc-és állatmeséket (A kakas és a pipe; A sajtot osztó róka).

4 évesen már a hosszabb állatmeséket (A kecskegidák) és a novellameséket (A kisgömböc) hallgatják a legszívesebben.

5-7 éveseknek a terjedelmesebb novellamesékkel (Az igazmondó juhász), a tündérmesékkel (Békakirály) és a tréfás mesékkel (A bugyuta ember) kedveskedhetünk.

8-9 éves kor körül pedig már inkább az igaz történetek felé fordul a gyermeki figyelem.

Bitter Noémi

A cikk megjelent: a Presztízs Style magazin 2016/1-2. számában.

Barlangok hűvösében

A tikkasztó hőségben óvatosnak kell lennünk a kinti programokkal, de ha figyelünk a napvédelemre, a sok folyadékra és a hűsítésre, nem kényszerülünk a gyerekekkel a légkondicionált szobába, hanem elindulhatunk egy-egy hűsítő kirándulásra. A legmelegebb napokon is jó választásnak tűnik például:

  • a Budakeszi Vadaspark, ahol hatalmas fák árnyékában sétálva csodálhatjuk meg az erdei állatokat,
  • a mindig hűvös Dera-szurdok Pilisszentkereszt közelében.
  • bármelyik barlang, ahol mindig kellemes hűvösségben kirándulhatunk. Pl.: a Szemlőhegyi-barlang Budapesten, az Abaligeti-barlang a Mecsekben, a Jósvafői-Aggteleki Cseppkőbarlangok, a Tavas-barlang Tapolcán, stb.