„Hadd tartsunk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten” /Zakariás 8,23/
Ez a mottó. 2019. május 18. Debrecen. A Magyar Református Egység Napja.
Készültem rá, vártam, annak ellenére, hogy az egyetlen „alvós” napomon, szombaton még korábban kellett kelni, mint amúgy. 4.30-kor csicsergett a telefon (a madarak is alszanak még ilyenkor), ennek ellenére könnyen keltem, csak kisebbik fiamat, Aport költöttem nehéz szívvel, 45 perccel később. Ő nem kelt könnyen, de sikerült tartani a menetrendet, elkaptuk Angélát s már suhantunk is Piliscsabára. Ott ültünk fel az egyházmegye által bérelt buszra. Elindultunk. Menet közben több gyülekezetből csatlakoztak hozzánk. 11 óra körül érkeztünk meg Debrecenbe.
Szeret az Isten!
Nyugtáztam magamban immár sokadjára a buszon és úgy tűnik, örül is a mai ünnepnek, mert csodás időt adott. S ismételt bizonyítékául mindenekfelett levésének, újfent megcáfolta az időjósokat, másfelé terelte az esőfelhőket, mindvégig ragyogott a Nap!
Próbáltam gyermekembe oltani derűmet. Egyelőre kevés sikerrel… ragyoghat a Nap, lehet bármilyen ünnep, ha nincs pajtás, mit ér az egész?! Márpedig egyedül volt ilyen zsenge korú és erőteljes szülői ráhatásra indult el velünk. Maradtam hát egyelőre a reménnyel, hogy valami csak megérinti, lecsapódik benne, s ha nem is aznap, de idővel nem kényszer kirándulásként fog emlékezni rá, hanem örül majd, hogy részese lehetett. Így indultunk megkeresni helyünket az Egységben.
Szeretem Debrecent
Jó volt látni az a sok embert, különösen annak tudatában, hogy mi hozta ide őket, hogy tényleg a nagyvilág minden tájáról azért gyűltünk össze, mert fontos magunkat erősíteni, (fel)vállalni kereszténységünket, ebben az egyre inkább elkorcsosuló, hamis értékeket hirdető és hajszoló világban. Ezért ragaszkodtam ahhoz, hogy a kisebbik fiókám is ott legyen! Pünkösdkor fogadalmat tesz. Saját akaratából. Ott kellett lennie. Nem? Részesévé válni annak, amiről majdan gyerekeinek már történelemként mesélhet.
Mennyi esemény!
Minden korosztály számára a legkisebbektől az aranykorúakig. Körbesétáltunk, örömmel nyugtázva, hogy mindenhol óriási az érdeklődés. A Nagyszínpadon gyerekzenekar, barokk kamarazene, kontakttánc, hitvallás énekben, versben, népzenében, táncjáték, református népénekek, nem is lehet mindent felsorolni. S akkor még ott a több helyszín: ifjúsági színpad, zenei színpad, népzenei színpad, bábszínház. A kollégium kápolnájában imalánc, a zsibongóban pódiumbeszélgetések, az oratóriumban nőszövetségi és presbiteri találkozó, kézművesudvar, különféle tornák, Kárpát-Medencei Kórustalálkozó, játszóház, lehetőségek piaca, A Magyar Református Szeretetszolgálat kutató-mentő csoportjának bemutatója.
Nem kívánkoztam semerre, csak bemenni a Nagytemplomba
Feltérképeztünk mindent, de nem mentünk vissza sehová, gondoltuk szusszanunk egyet Szabó Magda mellett a padon, de esélyünk sem volt. Előtte, mögötte, lábainál, mindenhol ült valaki. Nem baj, legalább nincs egyedül, gondoltam. S bizonyára repdes a lelke, hogy rajongásig szeretett városában, az óriáscsiga (ahhoz hasonlította a Nagytemplomot) árnyékában ennyien összegyűltek, mind testvérei büszkén vállalt és hirdetett református hitében. Nem kívánkoztam semerre, csak bemenni a Nagytemplomba. Angéla és Apor is egyetértettek velem. Gondoltuk, kicsit elcsendesedünk ott bent, aztán eldöntjük, hová megyünk vissza. Még csak fél kettő volt (háromkor kezdődött az istentisztelet), de zsúfolásig telve a templom. Pontosabban azok a sorok, amelyek nem voltak lezárva. Döbbenet! Nem értettem. Miért kell lezárni, amikor ilyen sokan vagyunk ott és hát mégiscsak a „mi Rómánk Szent Péter Bazilikája”. Sokan most vannak ott először, vagy ritkán jöhetnek és – hozzánk hasonlóan – szeretnének a padjaiban ülve kiszakadni, elemelkedni a mindennapijaiktól. Mire ocsúdtam, szerencsére már szabad utat engedtek nekünk az üres padokba és mihelyst leültünk tudtuk, hogy csak az istentisztelet végén jövünk ki. Igen, így döntött kis háromfős különítményünk, annak ellenére, hogy valójában kint zajlott minden, a másfél óra múltán kezdődő istentisztelet is. Bent kivetítőkön láthattunk, hallhattunk mindent. Teljes egyetértésben azt gondoltuk, éreztük, hogy ha már megadatott nekünk, hogy ott lehessünk, akkor nem kérdés, hogy a Nagytemplomban kell lennünk istentisztelet alatt. Ott kívánunk úrvacsorát venni és én titkon próbáltam egy kicsit átérezni, hogy milyen lehetett gyermekként itt ülnie, mit gondolhatott ezek között a falak kötött drága Magdus és hogyan élhette meg, amikor a Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnokává választották. Jó volt, repült az idő, egyszer kimentünk Aporral, mert megszomjazott. Mire visszaértünk, alig tudtunk odaaraszolni a padunkhoz. Szerencsénkre Angéla bent maradt és hősiesen védte helyeinket.
Nagyon vártam ezt az istentiszteletet
Nem tudom pontosan, hogy mit, talán valami eddig soha nem tapasztalt érzést, tartalmat, valami csodát. Nem ment. Pedig koncentráltam, figyeltem, hallottam, értettem. Kerestem az okát, a megoldást, nem találtam. Akkor nem, valamikor éjjel, már itthon jöttem rá. Legalábbis remélem. Máshoz szoktam. Helyben, lélekszámban sokkal kisebbhez, csendben, békében sokkal nagyobbhoz s talán emiatt veszett el ott a tartalom. Nekem. Mert biztosan volt, hisz két rövid, ám annál fontosabb gondolat, bíztatás, felhívás bennem is megmaradt: … LEGYETEK ÁLDÁS …. BÁTOR HITTEL … hallottam Fekete Károly püspök hangját, s örök felkiáltójellel ellátva, el is raktároztam magamban.
Összevetve mindent, a hajnali ébredéstől a késői nyugovóig, azt gondolom, hogy érdemes volt. Tartalmat, nem keveset, kapok itthon minden istentiszteleten, szerencsésnek is érzem magam emiatt, de megtapasztalni, hogy mekkora Egységhez tartozom, csak ott és akkor tudtam. Örömtelibb zárása nem is lehetett volna ennek a napnak, mint Apor megnyugvással tett felfedezése: anya, nem is vagyunk kevesen és szerencsére sok a fiatal is, pedig pont az ellenkezőjét gondoltam!
Drága fiókám… Legyetek, legyünk egyre többen! Áldás, bátor hittel!
Gajdó Delinke