Dávid tanítókölteménye. Imádság abból az időből, amikor a barlangban volt. Hangosan kiáltok az ÚRhoz, hangosan könyörgök az ÚRhoz. Kiöntöm előtte panaszomat, elmondom neki nyomorúságomat. Amikor elcsügged a lelkem, te akkor is ismered utamat. Tőrt vetettek nekem az ösvényen, amelyen járok. Tekints jobb kezem felé, és lásd meg, hogy senki sem akar észrevenni! Elveszett minden menedékem, senki sem törődik velem. Hozzád kiáltok, URam, és ezt mondom: Te vagy oltalmam, te vagy osztályrészem az élők földjén. Figyelj esedezésemre, mert igen nyomorult vagyok! Ments meg üldözőimtől, mert hatalmasabbak nálam! Hozz ki engem a börtönből, hogy magasztalhassam nevedet! Körém sereglenek majd az igazak, amikor jót teszel velem. (142. Zsoltár)A barlang, ahol Dávid Zsoltára születik, egyrészt természeti képződmény, a föld szilárd kérgében létrejött természetes üreg, másfelől jelkép. Élethelyzetünket írhatja le, jelképezheti, amikor mélypontra kerülünk, mélységben vagyunk, amikor félünk valamitől, vagy csak szorongunk, azt sem tudva miért. Mindannyiunk életében lehetnek olyan időszakok, amikor elbizonytalanodunk, elveszettnek érezzük magunkat és elrejtőzünk inkább. Dávid barlangjából, mint patak kifolyik az imádság, a maga panaszával és kiáltásával. De ez a patak nem lefele ömlik, mint a patakok általában, hanem felfelé, Istenhez, a Szabadítóhoz. Dávidnak nem csak barlangja van, hanem tudása, élettapasztalata arról az Istenről, aki egyszer kihozza őt a barlangból és jót tesz vele. Imádkozzátok el bátran ezt a Zsoltárt.
