Annak idején még nyugodtan kántálhatta a kisfiú az éjszakai szobában, hogy „Nincs helyem, nincs hol aludnom” miközben rendületlenül körözött az egyetemista lány vendégágya körül. A kántálás addig maradt a selypítős szájon, amíg meg nem nyílt végre a takaró, és a kisfiú az anyához hasonló menedékre talált az ismerős csípőhajlatban. Kifli formába gömbölyödött, ahogy csak gyerekek tudják élvezni az álomba segítő biztonságot. Ez az éjszaka tehát rendben volt. Sikeresen kicselezte a szülőket. Megint nem kellett egyedül aludnia. Szóval helyére billent a világ rendje, mint Ábel lelke mielőtt haza indult volna Amerikából, szerinte úgy is azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Ma azonban olvastam a híreket. Azt írják, hogy újabb rekordot döntött a járvány, nagyon sokan vannak lélegeztetőgépen, és még többen félnek. Szép lassan mindenki csak vírushordozót lát a másikban. Mint nehéz kő elindult az elidegenedés is. Ki tudja megállítani? Nehéz lesz visszatalálni a normális, tehát emberséges életbe. Egy gyereknek könnyű. Elég kántálni és kikönyörögni az ismerős kifliformájú biztonságot ott a csípőhajlatban. Csak azóta az egyetemista lány nagymama lett, a kisfiú felnőtt, a vírus maradt, és márciusban havazik. Úgy látszik a tél olyan, mint a járvány, soha nem akar véget érni. Ami régen működött, ma már nem működik. Be kellett lássam, hogy amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. Most tükör által homályosan látok, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten. Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet. Mert egyszer, az akkor és a most, mint a végtelenbe futó párhuzamosok metszeni fogják egymást.(1.Kor. 13,11-13)