…elmondom hát mindenkinek…
Jónak lenni jó! Jónak lenni kell! Sokáig azt hittem, hogy jónak lenni természetes. Ebben néha már kételkedek. Nem abban, hogy jó és kell, hanem abban, hogy természetes. S egyáltalán abban, hogy mi a jó…
Mindjárt itt van húsvét… Istenem, adj békét.
„Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám” Karinthy Frigyes: Előszó
…elmondanám, hogy nagyon fáj, amit látok, hallok, érzékelek és gondolok… Kenegetném sebeinket, másokét és magamét, mindenkiét… keresem az idevaló irodalmi szövegeket, mert a saját szavaimtól félek…
Juhász Gyula: Imádság a gyűlölködőkért
Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
A gyűlölőket és a köpködőket.
Szeretted ezt a szomorú világot
S az embert, ezt a nyomorú virágot.
Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet
És hogy fölöttünk csak az Úr itélhet.
Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.
A megbocsájtást gyakoroltad egyre,
Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.
Ma is elégszer hallod a magasban
A gyűlölet hangját, mely égbe harsan.
A gyilkos ember hangját, aki részeg
S a szeretet szavát feszítené meg.
És Jézusom, most is csak szánd meg őket,
A gyűlölőket és a köpködőket.
Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek.
„…Úgy kell élni, hogy míg a világban forgolódunk, ne súroljuk le más emberről a bőrt. Mellőzzük az egymásba könyöklést. S az sem árt, ha az ember bátor. Meg a felelősséget vállalni kell…” Szabó Magda: Álarcosbál
Meghitt, csendes készülődésre vágyom, olyan megszokottságában is felemelőre, békességesre s ezt kívánnám mindenkinek, de nagyon nagy a zaj: fegyverropogás, bombarobbanás, hazudozás, mutogatás, rombolás. Lelkek, épületek, életek rombolása.
Édes Krisztusom, húsvét közeleg… értünk haltál meg… értünk… nem érdemeljük… Kapaszkodom, csimpaszodom beléd s szégyellem, hogy ez a pokoli hangzavar erőtlenné tudja tenni karjaimat is… de mázlim van, mert szeretsz (csak úgy, ingyen kegyelemből, nem érdemeim szerint, ezért örök hála), s mielőtt lecsúsznék, te utánam nyúlsz… mint mindig…
Uram, szánj meg minket, add, hogy ne súroljuk le más emberről a bőrt s add, hogy a mi irhánk, lelkünk is ép maradhasson, add, hogy Fiad halálából végre tanuljunk, s feltámadásának együtt örüljünk.
Szabó Magda: Ókút –részlet (Virágvasárnap)
De a legszebb, az örök, az igazán üdvösséges, a kettőnk – apám és én – közös titkaként kedvenc ünnep mégsem a karácsony volt, hanem egy kisebb jelentőségű nap, egy másik ünnep voltaképpeni előkészítője, bevezetője, a virágvasárnap. Apám nemigen hívta ezen a néven, gyerekkoromban minden idegen szót hűségesen utána mondtam, ezt is így jegyeztem meg, ahogy ő tanította: Palmarum.
Miért szerette annyira, fűződött-e ifjúságában valami különleges élmény hozzá, vagy egyszerűen csak mindig örömre kész természetét ragadtatta el, hogy olyankor többnyire már jön a tavasz, kivirítanak a kertjében ápolt virágok, illatozni kezd a föld, más lesz a napok színe, jönnek a böjti szelek, hozzák a langyos esőket, nem tudom. Mi köze volt hozzá, mit vállalt végül is a húsvét ideológiájából, sose jöttem rá, szenvedélyes, de mindig szemérmes egymáshoz ragaszkodásunk alaptörvénye volt, hogy egyikünk sem kérdezett a másiktól semmit, amiről a másik nem jelezte, hogy szívesen nyilatkoznék.
Hogy protestantizmusa valami egészen specifikus, a maga gondolkodásához szabott, cseppet sem ortodox valami volt, azt lehetetlen lett volna észre nem vennem, hogy hitünk teológiai tételeit csak részben fogadta el, s bizonyos kérdésekben meglepő módosítást végzett Kálvin tanain, abból se csinált titkot.
Néha már azt hiszem, a virágvasárnapban egyszerűen a nagy tablót szerette, az óriási, százszor elképzelt látomást, a Megváltót váró sokaság képét és Krisztus nagy királyt, aki bekocog halála színhelyére, jól tudva, mi vár rá, s mi felé halad egy jámbor kis szamár hátán átvágva ugyanazon a tömegen, amely nem sok idő múlva hasonlóképpen megbámulja, és a Golgotára kíséri.
A nagy király jön, hozsanna, hozsanna, zeng a kiáltás előtte-utána, zöld ágakat szeldelnek útjára, békességet hoz népe javára. Áldott, aki jött az Úrnak nevében, általa léptünk az Isten kedvébe…
Ha apám énekelte, mindig láttam, amit énekelt, ott álltak azok a jeruzsálemiek az út mentén, erősen süt a nap, kiáltani szeretnék Jézusnak, milyen gyalázat, hogy nem lovat adtak alá, ez is csúfság, nálunk minden gazdának van lova, szólni kellene, nagyot sikoltani, menekülj, kedves Jézus, áldott, aki jött az Úrnak nevében, általa léptünk az Isten kedvébe, és kiáltok is belül és önmagamban, de Jézus, sajnos, nem hallja meg, csak kocog a szamarán, mi meg énekelünk, és mindenki velünk énekel, kinn az ég és a habos fellegek és a kert, amelyben kibomlottak a lombok, és már nyílik a virág. De hogy merre lehet az a Jeruzsálem? Jóval messzebb, mint a Nagyerdő, túl lehet az Pallagpusztán is. Gajdó Delinke
Isten, a szeretet, én és a 7. b
A legtöbb embernél, előbb-utóbb, eljön a pont – a keresztyén embernél talán hamarabb, vagy természetesebben –, hogy a békességre törekszik. Hogy a döntéseit az alapján hozza meg, melyik verzióban remélhet békességet a lelke.
A lélek békességének pedig a szeretet az alapja. „Szeretteim, szeressük egymást; mert a szeretet Istentől van, és aki szeret, az Istentől született, és ismeri Istent; aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg az Istent; mert Isten szeretet” 1János 4,7. Az Úr azt mondta: szeressük egymást! „Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is.” 1János 4,21.
Ezzel szemben, tényként fogadjuk el a minennapjainkban, hogy „nem szerethetünk mindenkit”… Mintha lenne itt némi ellentmondás!
Húsvétra készülve, elhatároztam, azért imádkozom, arra kérem a Jóistent, hogy lehessek közvetítője az ő szeretetének. Csak a saját kis környezetemben, az iskolában: a gyerekekkel és a kollégáimmal kapcsolatban. Kértem ezt azért is, mert már nehéz volt szeretni az iskolában… Január óta nem volt szünet, viszont volt felvételi-stressz, versenyek, küzdelmek, pimasz kölykök, nehéz napok… És erre Isten mit csinált? Nem ám csak úgy meghallgatott és megadta, amit kértem! Nem is Ő lenne, ha nem csavart volna egyet az egészen! És végül annak mutatta meg az iskolánkban a szeretet hatalmát, akinek a legnagyobb szüksége volt rá azokban a napokban: nekem.
Egy különösen nehéz délelőttön, egy különösen kínos szituációba kerültem, aminek a vége konfliktus lett – ráadásul egy olyan gyerekkel, akit nagyon szeretek. De akkor, addigra már sokadjára az idegeimen táncolt, mérhetetlen arcátlansággal… Egy egész osztály kamaszgyerek volt ennek tanúja. Miután kiküldtem a felbőszült diákot, a többiek szépen, csendben odajöttek egyenként és megöleltek. A „keze hosszú – menő vagyok” kamaszok! Fiúk, lányok, mind. Nem mondtak semmit, én sem (mondjuk, én nem is bírtam) de nem is kellett: tapintani lehetett a szeretetet. És azóta minden reggel áll egy közülük a bejárati ajtónál (szerintem beosztják) és azonnal megölel, amint belépek az iskolába, majd megkérdezi, hogy aludtam.
Azóta ők szeretnek engem, én szertetem őket, de hogy hogy adok majd nekik jelestől különböző jegyet, azt még nem látom tisztán… Hallelúja, ilyen a mi szerető Urunk!
Kérlek Atyám, küldd el a Szentlelked, hogy a te szereteted közvetítője lehessek én is!
Bitter Noémi