A megismerés és megértés útjai

Jézus így szólt hozzá: „Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek.” ( Jn.20,29)Ezt Tamásnak mondta Jézus, miután megmutatta a sebeit a számára. Erre Tamás hitre jutása miatt volt szükség. Mert megismerésnek sok útja van. Az egyik ez a materiális, anyagi út: „hiszem ha látom”, ha tudományos bizonyítékot találok. A modern ember igénye, hogy mindent szét szedjen és azután összerakjon, így látva át a rendszert és a működést, hogy hinni tudjon.Jézus a megismerés egy másik útjáról beszél: Ez a Szentlélek útja. Titokzatos ez az út. Voltaképpen Isten jelenlétére, hozzánk jövetelére apellál. Jézus ezt így mondja el: „Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet; azt pedig az én Atyám is szeretni fogja, és elmegyünk hozzá, és szállást készítünk magunknak nála” (Jn. 14,23). Innentől más a látás. Az a fajta, ami teremtettség mögött meglátja, az Atya kezét, vagy a halál mögött az életet. És nem csak a látás más, az értés is. Másként fogjuk érteni a világot, életet, a másik embert. Ezt régen így csinálták: „credo, ut intelligam”. Ennek hagyományos fordítása: „Hiszek, hogy belátásra jussak, értsek.” Ez reményteljes út. Segít kiállni a világot még nehéz helyzetekben is.Áraszd ránk Lelkedet, Istenünk,újítsd meg az egész világot!

Akkor és most

Annak idején még nyugodtan kántálhatta a kisfiú az éjszakai szobában, hogy „Nincs helyem, nincs hol aludnom” miközben rendületlenül körözött az egyetemista lány vendégágya körül. A kántálás addig maradt a selypítős szájon, amíg meg nem nyílt végre a takaró, és a kisfiú az anyához hasonló menedékre talált az ismerős csípőhajlatban. Kifli formába gömbölyödött, ahogy csak gyerekek tudják élvezni az álomba segítő biztonságot. Ez az éjszaka tehát rendben volt. Sikeresen kicselezte a szülőket. Megint nem kellett egyedül aludnia. Szóval helyére billent a világ rendje, mint Ábel lelke mielőtt haza indult volna Amerikából, szerinte úgy is azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Ma azonban olvastam a híreket. Azt írják, hogy újabb rekordot döntött a járvány, nagyon sokan vannak lélegeztetőgépen, és még többen félnek. Szép lassan mindenki csak vírushordozót lát a másikban. Mint nehéz kő elindult az elidegenedés is. Ki tudja megállítani? Nehéz lesz visszatalálni a normális, tehát emberséges életbe. Egy gyereknek könnyű. Elég kántálni és kikönyörögni az ismerős kifliformájú biztonságot ott a csípőhajlatban. Csak azóta az egyetemista lány nagymama lett, a kisfiú felnőtt, a vírus maradt, és márciusban havazik. Úgy látszik a tél olyan, mint a járvány, soha nem akar véget érni. Ami régen működött, ma már nem működik. Be kellett lássam, hogy amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. Most tükör által homályosan látok, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten. Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet. Mert egyszer, az akkor és a most, mint a végtelenbe futó párhuzamosok metszeni fogják egymást.(1.Kor. 13,11-13)

..amikor jót teszel velem…

Dávid tanítókölteménye. Imádság abból az időből, amikor a barlangban volt. Hangosan kiáltok az ÚRhoz, hangosan könyörgök az ÚRhoz. Kiöntöm előtte panaszomat, elmondom neki nyomorúságomat. Amikor elcsügged a lelkem, te akkor is ismered utamat. Tőrt vetettek nekem az ösvényen, amelyen járok. Tekints jobb kezem felé, és lásd meg, hogy senki sem akar észrevenni! Elveszett minden menedékem, senki sem törődik velem. Hozzád kiáltok, URam, és ezt mondom: Te vagy oltalmam, te vagy osztályrészem az élők földjén. Figyelj esedezésemre, mert igen nyomorult vagyok! Ments meg üldözőimtől, mert hatalmasabbak nálam! Hozz ki engem a börtönből, hogy magasztalhassam nevedet! Körém sereglenek majd az igazak, amikor jót teszel velem. (142. Zsoltár)A barlang, ahol Dávid Zsoltára születik, egyrészt természeti képződmény, a föld szilárd kérgében létrejött természetes üreg, másfelől jelkép. Élethelyzetünket írhatja le, jelképezheti, amikor mélypontra kerülünk, mélységben vagyunk, amikor félünk valamitől, vagy csak szorongunk, azt sem tudva miért. Mindannyiunk életében lehetnek olyan időszakok, amikor elbizonytalanodunk, elveszettnek érezzük magunkat és elrejtőzünk inkább. Dávid barlangjából, mint patak kifolyik az imádság, a maga panaszával és kiáltásával. De ez a patak nem lefele ömlik, mint a patakok általában, hanem felfelé, Istenhez, a Szabadítóhoz. Dávidnak nem csak barlangja van, hanem tudása, élettapasztalata arról az Istenről, aki egyszer kihozza őt a barlangból és jót tesz vele. Imádkozzátok el bátran ezt a Zsoltárt.

A Lélek koldusai

„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.”

(Mt. 5,3)

A szociális otthon istentiszteletén történt, hogy az egyik nagyot halló néni egyszer csak hangosan felkiáltott az együttlét közben: „Ez nem élet”! Csak ennyi volt. Nem fejtette ki, nem mondott többet, de a kiáltás még percek múltán is visszhangzott a teremben. A néni jó ideje él süketen, nem tud zökkenőmentesen kommunikálni a környezetével – ezt megszokta már, így feleslegesen nem kezd bele semmilyen párbeszédbe. Szerintem, az istentiszteletből sem ért soha semmit, hiszen ha a hangos kiabálással akarok elérni hozzá, az sem áll össze értelmes szöveggé a számára. De mindig velünk van, mert itt mégis történik valami…

Talán éppen ez az, amiért pontosan értem ennek a kiáltásnak minden mélységét, szomorúságát, fájdalmát. Az önmagába zárt élet kiáltása volt ez, amelyik olyan lelakatolt doboz már, aminek nincs se kijárata, se bejárata, és nem léteznek benne már igazi lehetőségek sem. A szociális otthon ilyen világ. Süketen – vagy agyvérzéssel a beszédképesség hiányával tolókocsiban ülve – a doboz még zártabb és kilátástalanabb. A legtöbb itt lakónak  nincs már külső kapcsolat sem, vagy csak nagyon elvétve. Nincsenek igazi impulzusok, feladatok. Valójában, aki itt bent lakik, többségük már nem fontos senkinek. Csak úgy vannak… Várják az elkerülhetetlent. Pedig nem csak idősek élnek itt. Olyat is ismerek, aki még 50 sincs. Csak hát az életük valahol kisiklott és összezsugorodott.

Azt hiszem, minden ember életében vannak olyan életszakaszok, amelyekre illik a jelző: összezsugorodott, önmagába záródott, begubódzott. Ilyen-olyan krízisek idején könnyen csapdába esünk. Azután vagy kijövünk belőle vagy nem…

Így járt egyébként az első keresztény közösség is. Amikor Jézust kivégezték, és sokan elfordultak tőlük, sőt fenyegették őket. Ők pedig bezárkóztak egy szobába, magukra zártak ajtót és ablakot, nem akartak találkozni senkivel. Bent azután nyalogatták a sebeiket, sajnálták magukat a kudarcért, a csalódásért, a be nem teljesült vágyakért és ígéretekért, amivel Jézus bíztatta őket. Szerintem, ha szavakban nem is, de ők is érezhettek hasonlót, mint kései utódjuk, ez a süketségre ítélt néni: „Ez nem élet”!

Vajon van-e kiút ezekből az összezsugorodott élethelyzetekből? Meggyőződésem, hogy Pünkösd a kiutat kínálja. Pünkösd a Szentlélek kitöltetésének ünnepe.

Isten Lélek – írja Pál apostol.  Ma éppen a Szentlélek által lesz Isten megtapasztalható élménnyé a számunkra. A Lélek eljövetele mindent át tud alakítani, fel tud fordítani. A tanítványokkal is ez történt. Lukács erről így számolt be: „Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak.” (Ap.Csel. 2, 1-4)

Jött a zúgás, a szél, a tűz. A tanítványokról pedig lehullottak a „bilincsek”, amelyet a körülmények és önmaguk zártak magukra. A Lélek, azaz Isten jelenléte hirtelen jön és ellenállhatatlan erővel. Ezek az emberek pedig ajtót és ablakot nyitottak a világnak, kiléptek az emberek elé és bátran, jól érthetően – ahogy Lukács fogalmaz – Isten nagyságos dolgairól beszéltek.

Miről is beszélhettek volna, hiszen meggyógyultak! Hol van már a félelem, hol vannak már a sebek, az önsajnálat, a csalódás? Elfújta a szél. Helyébe pedig jött a tűz, ami ezreket gyújtott lángra. Milyen tűz? Ami a Lélek miatt égett a tanítványokban, és ami éppen ezért kapott lángra az őt hallgatókban is.

Pünkösd ezért lehet útja a gyógyulásnak: az új kezdetének, az indulásnak ünnepe.

Mire van szükség, hogy idáig eljussunk? Két dologra. Vágyra és imádságra. A Vágy a lelki szegények vágya. A lelki szegények – szó szerint, akik össze vannak kuporodva és koldulnak. De ők már nem elégednek meg kevesebbel, mint az Isten valódi igazi jelenlétével. Ők a Szentlélek koldusai. Ezért mondja rájuk Jézus: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.” (Mt. 5,3).  A másik tennivaló az imádság. Nem litániákat kell mondani.  Elég egy mondat, vagy egyetlen szó, vagy a felfelé figyelő csend. A lényeg a szükség megélése. Mintha azt mondanánk: szükségem van rád Istenem. És akkor már mondjuk is ki. A tanítványok ott a magukra zárt életben, házban sokat imádkoztak a Lélek kiáradásáért, Isten jelenlétért is. És egyszer csak megtörtént…

Ilyen Pünkösdöt kívánok mindannyiunknak, az életünk gyógyulásáért is!

Csoma Áron

Amikor a kevesebb a több

Amikor kisgyerek voltam, többször hallottam apámtól, hogy hazafelé milyen finom zónapörköltett evett a restiben. Ez általában egy-egy vidéki útja során történt, amikor valamelyik állomáson hosszabb időt kellett várakoznia. Resti és zóna. A kifejezések nekem mindig a hetvenes éveket és a gyermekkort idézik. Jelentésük szerint: valamilyen kisebb adag meleg étel a vasútállomás kisvendéglőjében. Mindig érdekelt, hogy miért kér valaki zónaadagot valamiből és éppen a restiben. Kevés a pénze? Kevés az ideje? Vagy mindkettő?

Kudarc vagy ébredés?

Nem régen láttam egy kisfilmet (zónaadag, 10 perc az egész) Czeczeli Tamás árufeltöltőről. Tamás most árufeltöltő egy élelmiszerbolt tejosztályán. Azelőtt egy nemzetközi áruházláncnál volt ügyvezető igazgató. Nagy ugrás. Egy milliárdos cég vezetői székéből felállni és átlépni egy áruház pultjai közé. A komoly lehetőségek irodájából a „zónába”. Ez az erősen körülhatárolt opciók világa. Ő azt mesélte erről, hogy ma annyit keres egy év alatt, amit azelőtt egy hónap alatt – „Be kell osztani” –  tette hozzá. Annak idején a cégnek élt, komoly pénzt keresett, négy gyermeke volt, négy kapcsolatból, és peresze négy válása. Azután „többször túlszerepelte magát”, azaz úgy viselkedett, ahogy nem kellett volna. Elküldték a cégtől a viselkedése miatt. Nem sokkal később kapott egy újabb lehetőséget egy hasonló üzletláncnál. Csak amikor a beadandó önéletrajzához a fotót készítette, a képekről egy olyan ember nézett vissza, akit már nem akart látni – mesélte. Mit akart? Azt mondta, hogy élni, szorongások nélkül, úgy ahogy adja az élet. Ott ahol él, Pesten a XIII. kerületben szeretné végig járni a maga El Caminóját, a zarándokútját. A riportból úgy tűnik: köszöni, ő most jól van. A kevesebb úgy látszik több. A számára biztos.

Zónaadag vagy kiteljesedés?

Húsvéthoz közeledve újra olvastam Pilátus történetét Jézussal, és elgondolkodtam a híres mondaton: Ecce homo, ami azt jelenti, íme, az ember (Jn. 19,5). Pilátus szájából a zsidó vallási vezetőknek és az ott tomboló Jézus kivégzését skandáló embertömegnek a mondat értelme az, hogy Jézus csak ember, azaz nem Isten. Kevés ő az emberi élet megoldásához, az életek könnyebbé tételéhez. Úgy az enyémhez, mint a máséhoz. Jézus csak „zónaadag”. Nem kell nagy ügyet csinálni belőle, kivégezni is kár. De az indulat, amit az keltett, hogy „Isten fiának tette magát” (Jn.19,7) ennél már nagyobb volt. Így azután kivégezték. Ma innen visszanézve Jézus története kudarccal végződött. Maga volt a sikertelenség, akár Czeczeli Tamásé. Igy lesz a többől kevesebb, a gazdagságból szegénység, a hatalomból kiszolgáltatottság – mondják.  Talán ezért van, hogy amikor ma kimondom Jézus nevét, a nevet halló emberek nagyobb része unottan ásít egyet, mint egy érdektelennek tartott prédikáció után. De hát ez nagypéntek története, ami mégsem itt ér véget.

Vasárnap hajnalban egy asszony állt meg Jézus sírjánál. Állt és sírt. Azután behajolt a sírboltba és két angyalt látott. Azok megkérdezték, hogy miért sír. Mintha nem tudták volna. Pedig csak beszélgetni akartak vele. Beszélgetni, hogy Mária átlépje saját korlátait, saját árnyékát, saját bizalmatlanságát. Csak így lehet megérteni, hogy a kevesebb néha több. Nagypéntek húsvétvasárnap teljesedik ki, éppen a feltámadásban. Itt újra halljuk Pilátus szavát: Íme, az ember. De aki ezt az embert látja, az már többet lát, mint Pilátus. Azt látja, aki feltámadt. De az az ember támadt fel, aki az előbb még kicsi volt, akiben csalódtak a barátai is, aki nem élt a hatalma adta lehetőségekkel. Aki innen nézi Jézusnak, az embernek a tetteit, a szeretetét, a viselkedését, az rádöbben, hogy Jézusban Isten magát mutatja meg. Mert az Isten más, mint ahogy mi gondolkodunk róla. Az Isten másként mérlegel. Nem szerepel nála a fogat fogért elve, ahogy az sem, hogy amilyen az adjon isten, olyan fogadj isten, de az sem, hogy bosszút állok, mert igazságtalan volt velem a világ. Az Isten így győzte le a halált. Meglátni a kevesebben a többet, Jézusban az Isten Fiát, a teljes életnek a lehetőségét, ehhez át kell lépni saját árnyékunkat, korlátainkat. Ehhez pedig némelyeknek kell az angyali segítség.

Az ember, aki meglátta az angyalt

Franciaországban Sainte-Geneviève-des-Bois település temetőjében van egy sír, amelyen ez a felirat olvasható: „Az ember, aki meglátta az angyalt”.  Vajon miért? A nyughely Andrej Tarkovszkij orosz filmrendezőé. Áldozathozatal című filmje kapcsán szokták idézni a világhírű rendező gondolatait: az ember egyetlen lehetősége a mai világban, az elvesztett hit újrafelfedezése. „Vissza lehet szerezni valamit, ami már alig van jelen a mindennapjainkban, ami nélkül kiszolgáltatottak és védtelenek vagyunk, ami talán megmenthet bennünket a végső pusztulástól. Ez pedig a hit.”

Csoma Áron

református lelkész