Gyerektábor

VII. Tinnyei Református Gyerektábor.

43 gyerek vett részt idén a gyermektáborunkban, amit augusztus 10-14 között rendeztünk meg. A hetünk témája a bibliában előforduló hegyek voltak. Óvodás kortól egészen általános iskola végéig. Három nagy csoportban dolgoztunk. Külön volt foglalkozás az óvodás gyerekeknek, az általános iskola alsó tagozatos gyermekeinek, külön a felső tagozatosoknak. Reggel 8-tól 16 óráig voltak programok. Reggeli után áhítattal nyitottuk meg a foglalkozásokat, az áhítaton Szép Mónika és Csoma Áron lelkipásztorok szolgáltak. Kisebb szünet után 10 órától 12 óráig voltak a csoportokban való foglalkozások, amelyek a gyerekek a bibliában előforduló hegyekkel ismerkedhettek meg. Majd első nap ebéd után pedig Szikrázó lótenyészet és lovas iskolába látogattunk el. Második délután Halmos Attila és Huszti Rita, Simon Bendegúz népzenészek játszottak nekünk, népdal zsoltárokat. Harmadik délután kézműves foglalkozások voltak, nyakláncot készítettek, découpage technikával köveket díszítettek, illetve saját elképzeléseik szerint festettek köveket, egyszerű indigózással rajzoltak fa anyagra templomkazettákat, amiket kedvükre festhettek, és kókuszos kekszes csokoládés süteményt formázhattak, majd fogyaszthattak el. Szabad időben többféle gyermekjátékot és sportszereket biztosítottunk, idén is nagy sikert aratott a futball, a tollas és a sakk. Ha Isten is úgy akarja, jövő nyáron is várjuk szeretettel a gyermekeket a táborban.

Pár kép a táborról:

A boldog ember inge

Egyszer volt, nem is nagyon régen, nem is a világvégén, hanem itt, ebben a mi görbe országunkban, volt egy király, de nem akármilyen király ám, hanem jóságos is, igazságos is. Aztán ez a király egyszer igen megbetegedett. Nagy bánat emésztette. Az lehetett a baja, hogy mindenhonnan csak panaszt hallott: nem elég fehér a kenyér az uraknak, nem elég puha az ágy a katonáknak, nem terem eleget a föld a parasztoknak.

Gondolta, útra kél, elindul, s addig megy, amíg meg nem gyógyul. De a felesége azt mondta neki, hogy addig ő bizony el nem engedi, amíg meg nem hallgatják, mit mond a mindentudó bölcs öregasszony a király bajáról. Azt mondja a király:

– No, jól van, hívjátok elő azt az asszonyt. Hadd hallom, mit mond!

Jött is rögtön az asszony, mert ott lakott a várban, hiszen ő dajkálta, ő nevelte a királyt az öccsével együtt, amíg embernyi ember nem lett belőlük. Mikor meglátta a király az asszonyt, el is mosolyodott. Már ennek is megörültek az udvarbéliek, mert jó ideje nem látták mosolyogni a királyt.

– No, öreganyám, hogyan gyógyulhatnék én meg ebből a nehéz bajból?

A bölcs öregasszony megnézte a király tenyerét. Látta, hogy nem éppen sima, mert a király már a favágást is megpróbálta, csak hogy meggyógyuljon. De nem használt az sem.

   Aztán levetkőztette a dada a királyt derékig, hogy lássa, nem ott van-e a baj? De ott se talált semmit, hacsak azt a két nagy kék foltot nem, amit akkor szerzett, amikor egy szegény embernek segített zsákot vinni a malomba és ráesett a gerenda.   

   Hát addig faggatta a király a dadát, amíg az el nem árulta, mit gondol felőle:

   – Felséges királyom, én már csak megmondom: addig ki nem gyógyul felséged e nehéz nagy bajból, amíg egy boldog ember ingét magára nem veszi.

   Megörültek az udvari emberek: ez aztán nem nagy dolog. A király úgyis szeret az országában járni-kelni, biztosan hamar talál majd egy boldog embert.

   Másnap el is indult a király. Legelőször végigjárta az udvarbélieket, és kérdezgette tőlük, van-e köztük olyan, aki boldog.

   Egyik azt mondta: kevés a fizetés. A másik: nehéz a megélhetés. Boldog azonban egy se volt.

Ment tovább a király. Betért a városban több helyre is, ment a katonákhoz, ment a papokhoz. A katonáknak kevés volt az abrak, amit a királyi magtárból osztottak, pedig még az udvaron is azon jártak a lovak. A papoknak meg nagyobb harangra kellett volna a király pénze, pedig minden sarkon csak úgy zúgtak a harangok.

   – Na hát, itt sincsen boldog ember – gondolta a király. – Majd talán a falusiak között.

   De ott se járt jobban. Ahová csak betért szegényes ruhába öltözött vándorként, mindenütt panaszkodtak, hogy sok az adó, kevés a termés, pusztul a jószág, és így tovább.

   Egy este, mikor már nagyon elfáradt, betért egy takaros kis faluba.

   – Na, itt biztosan meglelem, amit keresek – gondolta magában. Szállást kért az egyik házban, adtak is neki. Jót aludt és másnap újra kezdte a kérdezősködést, hol találhatna egy boldog embert, akitől elkérhetné az ingét.

   A bíró azt panaszolta, hogy nagy a sár: ha jól megrakják a vásáros szekereket, hat ökör se bírja elhúzni őket, mégsem csináltat utat a király. A pap meg jószerével szóba sem állt vele, úgy el volt foglalva. Éppen összeírják a falu népét – mondta –, mert így kívánja a király.

   Meglátott akkor a király a pap udvarán egy szegény favágó embert. Olyan vidáman hasogatta a fát, hogy öröm volt nézni.

   Éppen akkor hozta neki a felesége az ebédet. Letette az ember a fejszét, s jókedvűen megette a ciberelevest. Pár kanállal még hagyott a csuporban, hogy az asszony is egyen belőle, hiszen biztosan elfáradt, amíg ideért. Amikor pedig a két ember jóllakott, elkezdtek beszélgetni, de olyan boldogsággal, hogy csak úgy repesett a király szíve. Na hát, mégiscsak meg fogok gyógyulni – gondolta –, mert itt az én emberem.

Oda is ment hozzájuk, szóba elegyedtek.

   – Látom, van munkád is, meg jó feleséged, a mindennapra valótok is biztosan megvan. Boldogok vagytok, ugye?

   – Hát bizony mi, hála a jó Istennek, boldogok vagyunk, cimbora. Van munkám, kenyerem, néha még egy kis hús is jut. Ennél többet, jobbat én nem is kívánok.

   Megörült a király! El is kezdte mondani rögtön.

   – Hallod-e, te szegény ember, ha már ennyire boldog vagy, add nekem az ingedet, hogy elvigyem a királynak, merthogy az nagy beteg, aztán csak akkor gyógyul meg, ha egy boldog ember ingét magára veszi. Ne sajnáld ideadni, mert jól megfizetik neked azt az inget, ne félj.

   Hej, megvakarta a fejét a szegény favágó. Fel is állott nagy búsan a helyéről, s úgy mondta szomorúan:

   – Ó, te szegény jó cimbora! Sajnálom én a királyt tiszta szívemből, de nekem nincs ingem.

   Avval kigombolta a csupafolt kabátját, s megmutatta a pucér mellét. Hát a király majd hanyatt esett, hogy egy szegény favágó akkor is lehet boldog, amikor inge sincsen.

   Így aztán nagy bánatosan hazaindult. El is határozta, hogy beszélhetnek az urak, ő ezután is az ilyen ágrólszakadt szegény embereket szereti majd a legjobban, és segít is rajtuk, ahol csak tud. Hadd legyen annyi pénzük, hogy ing fedhesse a testüket. Mert az mégiscsak szégyen, hogy egy beteg király ne találjon inget egy ilyen jóravaló emberen.

népmese

Torony a magas égig Történet Bob Hartman: Mesélő Biblia című könyvéből

Isten figyelt.

Zimm-zumm. Dirr-durr.

Isten fülelt.

Kipp-kopp. Csitt-csatt.

Valami történik Sineár földjén. Isten még jobban hegyezte a fülét.

– Hé te – szólt egy langaléta alak –, dobj nekem egy téglát!

– Hallod-e – kapott a szón egy kis köpcös –, ide tudnád adni azt a baltát?

Mindenfelől összegyűltek az emberek, ahol csak laktak a földön. Voltak ott alacsonyak, magasak, kövérek, soványak. Mindenfélék. Egy tornyot építettek!

Rakták a sok téglát egymásra. Feljebb és feljebb. Keverték a maltert. Gyártották a téglát. Hordták a torony tetejére, egészen a magas égig.

Hatalmas munka volt. Kemény. De gyorsan haladtak, mert értették egymást, egy nyelven beszéltek.

Isten pedig figyelt és fülelt.

És mit hallott?

– Mondd – kérdezte egy kövér –, miért is építjük ezt a tornyot?

– Ha elkészül – vigyorgott egy sovány –, ez lesz a tornyok tornya. Aki csak elmegy mellette, ámul és bámul. Nagyobbak leszünk, mint a legnagyobb király. Fontosabbak leszünk, mint maga Isten!

Isten akkor fintorgott egyet. Azután elmosolyodott.

– Fontosabbak nálam? Majd meglátjuk – kuncogott magában.

Hogy ezután mit tett, ki tudja? Talán intett a kezével. Talán mormolt valamit az orra alá. Vagy csak támadt egy gondolata. Nem tudjuk. De az biztos, hogy végrehajtotta a világ legelső trükkjét.

Aztán figyelt és fülelt tovább. Ez volt, amit hallott:

– Hé te – szólt a langaléta –, adj nekem egy kis maltert.

– Milter? – horkant fel a köpcös. – Milt malt ter tortör? (Vagyis hogy: Mi van? Mit beszélsz?)

Kép Isten megint kuncogni kezdett. Tetszett neki a dolog.

– Bocsánat – mondta a kövér –, kölcsön tudnád adni a kalapácsodat?

De a sovány csak bámult rá. Semmit sem értett.

– Kala csáp? – kérdezte. – Kala csa ki köcs-bocs. (Avagyis: Mi a baj? Beszélsz itt össze-vissza.)

Hirtelen megállt a munka az egész toronyban. Senki sem értette a másikat. Egyetlen nyelvből egyszer csak ezer lett. Hogyan haladhattak volna így tovább?

Másztak lefelé a toronyból, lejjebb, egyre lejjebb. Aztán eldobták szerszámaikat, és elmentek. Otthagyták a tornyot félig készen.

Jöttek a félkész toronyhoz később sokan. De hiába ámultak és bámultak, nem csodálták az építőit. Volt, aki kuncogott. Volt, aki ujjal mutogatott. S olyan is volt, aki azt mondta:

– Ám-bám… bá-bele-búbele-bam. (Vagyis hát: No lám… mégse lettek nagyobbak Istennél.)

Forrás: miklyazsolt.eoldal.hu

A három fenyőfa

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs, ahol három kis fenyőfácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.

Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. „Szeretnék kincsesláda lenni!”– kiáltott fel. „Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda a világon.” A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. „Jó volna büszke hajónak lenni – sóhajtotta – átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon.”A harmadik fenyőfa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. „Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről” – mondta. „Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék a tekintetüket az ég felé, és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a földön!”

Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fenyőfa nagyra és magasra nőtt.

Egy napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fenyőfát, és azt mondta: „Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.” És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. „Most lesz belőlem az a szép kincsesláda – gondolta a fenyőfa – csodás kincseket kapok majd.”A másik favágó a második fát szemelte ki. „Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem.” És eldőlt a második fenyőfa is a fejsze ütéseire. „Végre átszelem a tengert!” – gondolta. „Büszke hajó leszek, királyoknak való!” A harmadik fenyőfa úgy érezte, hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. „Nekem bármelyik fa megteszi” – mormogta, azzal kivágta a harmadik fenyőt.

Az első fenyőfa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincses ládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fenyőfa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára. A második fenyőfa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba. A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. „Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn, és Isten felé mutatni.”

Sok–sok nap telt el és sok–sok éjszaka. A három fenyőfácska már majdnem elfelejtette egykori álmát. De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. „Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!” – sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. „Ez a jászol a legjobb hely neki” – mondta az asszony. És az első fenyőfa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse.

Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykolódott az óriás hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: „Csend!” – és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fenyőfa pedig tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.

Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy ember kezeit szögezte a gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a nap sugaraival fellármázta a levegőt és a földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott. „Mégiscsak megvalósulnak az álmaim – mondta. Nem leszek ugyan a legmagasabb fa az erdőben, de ettől a naptól kezdve, mint Jézus Krisztus keresztje újból és újból Istenre irányítom majd az emberek tekintetét.”Ú

Forrás:lutheran.hu