Annak idején még nyugodtan kántálhatta a kisfiú az éjszakai szobában, hogy „Nincs helyem, nincs hol aludnom” miközben rendületlenül körözött az egyetemista lány vendégágya körül. A kántálás addig maradt a selypítős szájon, amíg meg nem nyílt végre a takaró, és a kisfiú az anyához hasonló menedékre talált az ismerős csípőhajlatban. Kifli formába gömbölyödött, ahogy csak gyerekek tudják élvezni az álomba segítő biztonságot. Ez az éjszaka tehát rendben volt. Sikeresen kicselezte a szülőket. Megint nem kellett egyedül aludnia. Szóval helyére billent a világ rendje, mint Ábel lelke mielőtt haza indult volna Amerikából, szerinte úgy is azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Ma azonban olvastam a híreket. Azt írják, hogy újabb rekordot döntött a járvány, nagyon sokan vannak lélegeztetőgépen, és még többen félnek. Szép lassan mindenki csak vírushordozót lát a másikban. Mint nehéz kő elindult az elidegenedés is. Ki tudja megállítani? Nehéz lesz visszatalálni a normális, tehát emberséges életbe. Egy gyereknek könnyű. Elég kántálni és kikönyörögni az ismerős kifliformájú biztonságot ott a csípőhajlatban. Csak azóta az egyetemista lány nagymama lett, a kisfiú felnőtt, a vírus maradt, és márciusban havazik. Úgy látszik a tél olyan, mint a járvány, soha nem akar véget érni. Ami régen működött, ma már nem működik. Be kellett lássam, hogy amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. Most tükör által homályosan látok, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten. Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet. Mert egyszer, az akkor és a most, mint a végtelenbe futó párhuzamosok metszeni fogják egymást.(1.Kor. 13,11-13)
Adomány gyűjtés a Tinnyeieknek
Barátaim!Gyülekezetünkben nemrégiben száraz élelmiszer adományokat gyűjtöttünk a Kárpátalján élő embereknek. Oka, hogy Kárpátalján a helyzet egyre borzasztóbb és így szerettünk volna mi is hozzájárulni az ő támogatásukhoz. De nálunk, Tinnyén is vannak rászorult emberek, gyermekek, egész családok. Az elkövetkező két hétben gyülekezetünkben nekik gyűjtünk száraz élelmiszer adományt.Az adományokat 2 vasárnap: 2021 Március 28-án, az istentisztelet után 10 órától 11 óráig várjuk a református templomba, valamint Március 23-án kedden, és Március 30-án kedden 16-18 óra között. Az adományokat A Tinnyei önkormányzat segítségével juttatjuk el a tinnyei rászorult emberek számára.Bátorítunk Benneteket, hogy adományaitokkal támogassátok a Tinnyén élő rászorult embereket, hiszen ők is velünk élnek és ők is segítségre szorulnak. Ha kérdésed van, telefonon Csoma Áron (06 30 336 16 66, Vagy Banu Brigittát 06 30 544 55 19) keresheted.
..amikor jót teszel velem…
Dávid tanítókölteménye. Imádság abból az időből, amikor a barlangban volt. Hangosan kiáltok az ÚRhoz, hangosan könyörgök az ÚRhoz. Kiöntöm előtte panaszomat, elmondom neki nyomorúságomat. Amikor elcsügged a lelkem, te akkor is ismered utamat. Tőrt vetettek nekem az ösvényen, amelyen járok. Tekints jobb kezem felé, és lásd meg, hogy senki sem akar észrevenni! Elveszett minden menedékem, senki sem törődik velem. Hozzád kiáltok, URam, és ezt mondom: Te vagy oltalmam, te vagy osztályrészem az élők földjén. Figyelj esedezésemre, mert igen nyomorult vagyok! Ments meg üldözőimtől, mert hatalmasabbak nálam! Hozz ki engem a börtönből, hogy magasztalhassam nevedet! Körém sereglenek majd az igazak, amikor jót teszel velem. (142. Zsoltár)A barlang, ahol Dávid Zsoltára születik, egyrészt természeti képződmény, a föld szilárd kérgében létrejött természetes üreg, másfelől jelkép. Élethelyzetünket írhatja le, jelképezheti, amikor mélypontra kerülünk, mélységben vagyunk, amikor félünk valamitől, vagy csak szorongunk, azt sem tudva miért. Mindannyiunk életében lehetnek olyan időszakok, amikor elbizonytalanodunk, elveszettnek érezzük magunkat és elrejtőzünk inkább. Dávid barlangjából, mint patak kifolyik az imádság, a maga panaszával és kiáltásával. De ez a patak nem lefele ömlik, mint a patakok általában, hanem felfelé, Istenhez, a Szabadítóhoz. Dávidnak nem csak barlangja van, hanem tudása, élettapasztalata arról az Istenről, aki egyszer kihozza őt a barlangból és jót tesz vele. Imádkozzátok el bátran ezt a Zsoltárt.
Segítség Kárpátaljának
Gyülekezetünkben száraz, tartós élelmiszer adományokat gyűjtöttünk a Kárpátalján élő embereknek. A helyzet egyre borzasztóbb Ukrajnában, a családok, az idős emberek mind nehezebben élnek meg. Mi is igyekeztünk segíteni száraz élelmiszer adomány eljuttatásával.
Az adományokat A Te is segíthetsz! Támogató Alapítvány segítségével juttattuk el Kárpátaljára. Nem véletlen, hogy az alapítvány kuratóriumának egyik tagja éppen Zán Fábián Sándor, a Kárpátaljai Református Egyházkerület püspöke. Rajta keresztül 108 kárpátaljai református gyülekezettel van kapcsolatban az alapítvány, ezért sok emberhez elérnek, és pontosan tudják, kinek mire van szüksége. Az alapítvány vezetője Pál Sándor, aki korábban hosszú évekig a Magyar Református Szeretetszolgálat kuratóriumi elnöke volt, így jól ismeri a kárpátaljai helyzetet. Az adományokat két helyen gyűjtöttük, a Tinnyei Református Templomban, és a Tinnyei Magvető Református óvodában, az óvodába az oda járó gyermekek szülei vitték az adományokat.
Csütörtökön adtuk át Maródi Péter, Csoma Lőrinc, és Széplaki István segítségével az alapítvány elnökének, Pál Sándornak. Az alapítvány a járvány helyzet miatt valószínűleg a jövő héten tudja eljuttatni az összegyűlt csomagokat a kárpátalján élő családoknak. Természetesen arról is tájékoztatást kapunk, amit meg fogunk osztani, minden érdeklődővel és adományozóval. Ezúton is köszönünk minden segítséget és adományt.
Gyerektábor
VII. Tinnyei Református Gyerektábor.
43 gyerek vett részt idén a gyermektáborunkban, amit augusztus 10-14 között rendeztünk meg. A hetünk témája a bibliában előforduló hegyek voltak. Óvodás kortól egészen általános iskola végéig. Három nagy csoportban dolgoztunk. Külön volt foglalkozás az óvodás gyerekeknek, az általános iskola alsó tagozatos gyermekeinek, külön a felső tagozatosoknak. Reggel 8-tól 16 óráig voltak programok. Reggeli után áhítattal nyitottuk meg a foglalkozásokat, az áhítaton Szép Mónika és Csoma Áron lelkipásztorok szolgáltak. Kisebb szünet után 10 órától 12 óráig voltak a csoportokban való foglalkozások, amelyek a gyerekek a bibliában előforduló hegyekkel ismerkedhettek meg. Majd első nap ebéd után pedig Szikrázó lótenyészet és lovas iskolába látogattunk el. Második délután Halmos Attila és Huszti Rita, Simon Bendegúz népzenészek játszottak nekünk, népdal zsoltárokat. Harmadik délután kézműves foglalkozások voltak, nyakláncot készítettek, découpage technikával köveket díszítettek, illetve saját elképzeléseik szerint festettek köveket, egyszerű indigózással rajzoltak fa anyagra templomkazettákat, amiket kedvükre festhettek, és kókuszos kekszes csokoládés süteményt formázhattak, majd fogyaszthattak el. Szabad időben többféle gyermekjátékot és sportszereket biztosítottunk, idén is nagy sikert aratott a futball, a tollas és a sakk. Ha Isten is úgy akarja, jövő nyáron is várjuk szeretettel a gyermekeket a táborban.
Pár kép a táborról:
Tavaszi advent
( Lk. 19, 28-46)
Advent van. Ezt egy idősödő úr morogta a bolt előtt, ahol előírt távolságban egymástól a beengedésre vártunk. Nem bírtam ki szó nélkül. Hogy-hogy advent van? – kérdeztem, mintha azt kérdezném, hogy míííí vaaan?( így hosszan elnyújtva, értetlenkedve. Helyette lett ez az udvarias, „hogyérti” szerű kérdés.) Hát várjuk, hogy beengedjenek – mondta, meg ennek a szar járványnak a végére, tette hozzá. Ez az ádvent, nem? Vagy maga nem arra vár? – kérdezte kissé feszült gúnnyal.
Igaza van az embernek – gondoltam, tényleg advent van, most tényleg feszülten várnak az emberek, valahogy úgy, ahogy karácsony előtt kellene várni. De mégsem bírtam válaszolni, mert nem tudtam magamnak sem megmondani, hogy mire várok ebben a helyzetben. Csak arra várok, hogy a járvány elmúljon, hogy megússzuk, hogy a családban és a közelemben sértetlenül átvészelje mindenki a vészt? És amikor vége, akkor egy laza homloktörléssel pontot teszünk a kaland végére?
Miután költői kérdésekre nem igen lehet válaszolni, csöndben várakoztam, amig rám került a sor és beléphettem a boltba. Persze maszkban, amíg aztán le nem vettem, mert idegesített.
Advent van. Tavaszi advent, húsvéti advent, járványos advent. De mire várok? A kérdés napokig megmaradt, azután elkezdtem megválaszolgatni magamnak. Például így: Hát változásra várok. Hol is? Mondjuk a beszélgetésekben, a dolgok sorrendjében, a komolyságban, a könnyedségben, a mélységes dolgokban és fellazítottságban és még lehetne sorolni…Mint mondjuk az Ókútban, amibe Szabó Magda akart mindenáron beletekinteni debreceni házuk kertjében, valamikor a XX. század első felében, azt remélve, hogy feltárul benne a múlt, ahonnan jövünk, a jövő, ahová menni kell majd, de a jelen ága-boga is érthetőbb és biztonságosabb lesz.
Húsvét előtt egy héttel talán még alkalomhoz illőbb történet a virágvasárnapi, Jézus jeruzsálemi bevonulása. Úgy olvasom most, mint sorvezetőt, amely úgy segít megérteni ezt a koronavírusos, karanténos, önmagából kifordult világot, hogy abba éppen most vonul be Jézus. Hiszen advent van, ami eljövetelt jelent. Amikor Jézus Jeruzsálembe vonult, akkor ezt szamárháton tette. Nem azért, mert ha ló nincs, szamár is jó – hiszen, a szamár is kölcsön szamár volt – hanem a szimbólum miatt. Emiatt panaszkodott Antonius Block lovag a korabeli pestis idején. A szimbólumok miatt. Miért van az – kérdezte Antonius Block – hogy az ember egyetlen kérdésére nem felel Isten egyenesen, és az emberi problémákra sem ad kielégítő megoldást? Miért nem bizonyosságot és tudást ad? „Miért kell félig kimondott ígéretek és senki nem látta csodák körébe burkolódznia?” Antonius Block válaszokra várt.
Persze ezek valójában Ingmar Bergman kérdései, amelyeket az 1957-ben készült Hetedik Pecsét után még sok filmjében, sokféleképpen, feltett, de a válaszokat mégsem várta meg.
A kérdések jogosak, de szerintem Jézus válaszai is azok. A szamár is egy válasz. Igavonó állat és nem harci paripa. Szimbólum. Munkára, szolgálatra, teher és személyhordásra használták, nem háborúra. Jeruzsálem királyra, Messiásra várt, fehér paripán, kezében fegyverrel, szemében elszántsággal, győzelemre teremtve. Mint ma. Csak a király ma nem fegyverrel, hanem egy óriási fecskendővel kell érkezzen, amiben ott a vírusra a csodatévő szérum. A fegyver arra való, hogy elűzze a rómaiakat a szent városból. A fecskendő pedig, arra, hogy vége legyen a járvány adta rémálomnak és mindent ott folytathassunk, ahol abba kellett hagynunk. (Természetesen csak a laza homloktörlés után, amikor fellélegezve fújuk ki tüdőnkből a hetek alatt felgyűlt és mellkasunkat feszítő vírusos levegőt.)
Jézus meg pont mást csinált. Nem a rómaikat, sem nem a vírust, hanem az árusokat zavarta ki a templomból. Antonius Blockot pedig éppen ez zavarta. Ide elég lenne a fegyver, meg a fecskendő, az többet ér, minden szimbólumnál – gondolhatta. Pedig Ide katarzis kellett és semmi más – vetette szembe ezzel egyszer egy idős lelkész, és hozzá tette, az meg kizárólag szamárháton érkezhetett, és egyedül a templomban érhette el a csúcspontját. Csak a világ a feje tetejére állt. Felettünk a föld, alattunk az ég, mi meg rajta taposunk és még csak észre sem vesszük. Pedig advent van, és attól jobbá lehet az élet. Mert ez az advent, vagy nem…?
Lázár Református Gyülekezeti Szeretetszolgálat – Tinnyén szolgálunk –
A keresztyén egyháznak, gyülekezetnek két alapvető missziói szolgálati ága van. Az egyik az evangélium hirdetése szavakkal, a másik az evangélium hirdetése cselekedettel. Jézus missziói parancsa így kezdődik: „Menjetek el és tegyetek tanítványokká minden népet…”. Ez annyit jelent Jézushoz vinni, segíteni a rászorult embert. Nem csak a beteget, hiszen az evangélium üzenete éppen az, hogy mindnyájan rászorultak, Istenre szorultak vagyunk, hanem mindenkit, akihez elér a szavunk és a tettünk. A küldetés az egész gyülekezetet állítja szolgálatba. A misszió alapmotívuma: komolyan venni Jézust és komolyan venni a másik ember Jézusra utaltságát.
A keresztyén egyház, gyülekezet tettekkel való igehirdetése: a diakónia, magyarul szeretetszolgálat. A szeretetszolgálat mindenkori feladata a rászorultak istápolása, segítése, a rászorultakért való közbenjárás – nemre, fajra, származásra való tekintet nélkül. A szolgálat célja a rászorult ember élethelyzetének javítása. A keresztyén gyülekezet tiszta szavakkal és tettekkel elmondott evangélium hirdetésén áll vagy bukik hitelessége.
Emiatt és a rászorultak szükségét látva határozott úgy 2018 márciusában a Tinnyei Gyülekezet Presbitériuma, hogy létrehívja a Lázár Református Gyülekezeti Szeretetszolgálatot.
A szolgálat megalakulásának célja: a segítségre szorulók támogatása (fizikailag, lelkileg és szellemileg egyaránt).
A vállalt feladataink: Takarítás, bevásárlás, orvoshoz/templomba szállítás, látogatás, beszélgetés, személyes lelkigondozás, más fizikai vagy lelki segítség.
A Szolgálat vezetőjeként vállaltam, hogy koordinálom a szolgálat munkáját: a beérkezett igényekhez igazítom a gyülekezet diakóniai munkatársát. A hatékony és eredményes szolgálat érdekében havonta egyszer a szolgálatban résztvevőkkel találkozunk, hogy megbeszéljük az előttünk álló feladatokat. A segítségre szorulók a szolgálat vezetőjét, vagy a református lelkészt kereshetik fel megoldandó problémájukkal.
Jelenleg hét segítő taggal rendelkezünk, munkánk jelentős részét az egyedül élő idősek állapotának figyelemmel kísérése, illetve igényük szerint templomba szállításuk, otthonuk rendezése teszi ki.
Gyülekezetünkből öt tag jelezte, hogy igénye lenne segítségünkre. Őket Csoma Áron lelkész úrral felkerestük otthonukban és megbeszéltük milyen típusú segítségre van szükségük. Első visszajelzéseink nagyon pozitívak, ez erőt ad nekünk a további munkához!
A továbbiakban célunk: tevékenységünk bővítése, a rászorulók megtalálása/megszólítása, igényeik felmérése, részükre a szükséges segítség megszervezése.
Isten adjon erőt feladatunk folytatásához!
Papné Militár Judit
Homokszobor Fesztivál Tinnyén
Tinnye kultúrtörténetében Monostori Ferenc szobrászművész homokszobraival új fejezet kezdődhet. A 2018. április 20-án megnyílt kiállítás olyan országos nyilvánosságot kapott, amely után már lehetséges, hogy falunkról első körben nem az Üvegtigris című film fog eszébe jutni az embereknek. Monostori Ferenc ismert és foglalkoztatott művész, aki járja a világot, de számára mégis nagyon fontos volt, hogy legszűkebb hazájában, Tinnyén hozza létre régóta dédelgetett álmát: a Homokszobor Fesztivált.
A nagyszabású fesztivál megszervezéséhez támogatókra volt szükség. Szerencsére, akadtak ilyenek – legfőbb helyen említeném Tóth János urat, aki finanszírozta az alkotásokat.
A művész a fesztivál témájának négy világvallást választott, s ezeket formázta meg homokból, a számára legmeghatározóbb szimbólumokat kiválasztva. A téma talán soha nem volt ennyire időszerű…
A tömegkommunikáció robbanásszerű fejlődése, a migráció megindulása és a multikulturalizmus terjedése a vallásokat is közelebb hozta az emberekhez. Az életformák egyre hasonlatosabbá válnak, éljen az ember Pekingben, Isztambulban, vagy Budapesten, így a vallás is kikerül egy kultúra zárt egységéből. Gondoljunk például a márkás öltözékekben könyveket ajánló, adománygyűjtő krisnás fiatalokra nagyvárosaink utcáiról, hogy ők mennyire távol vannak az indiai szegénynegyedek világától. Ezek után feltehetjük a kérdést: miért pont a kereszténységet válasszuk? Hiszen életmódunk egységesült, hozzá tudunk jutni az ismeretekhez, ráadásul ezek a vallások kiállták az idők próbáját is, és a mai napig több millió követőjük van.
Számomra erre Csoma Áron tiszteletes, valamint Feri szobrai adták meg a magyarázatot. A keresztény vallás Istene miben különbözik más vallások isteneitől? Abban, hogy ez az Isten személyes Isten, kapcsolatot akar velünk teremteni, fontosak vagyunk számára. Értékrendet nyújt abban, hogy nem tesz különbséget ember, s ember között. „Egy vérből származunk, szeresd az Urat, és szeresd a másik embert”. A teremtő Isten a világot akarattal hozta létre, melynek van kezdete és van vége. S nekünk, embereknek, van pontos helyünk ebben a világban, nem vagyunk a véletlenre bízva.
Feri a kereszténység szimbólumaként azt a Jézust ábrázolta, aki fájdalmak közepette a kereszten meghal bűneink megváltásáért. Ez a jelenet nagyon jól illeszkedik Áron által elmondott, a kereszténység lényegét megvilágító, gondolatokhoz. A szobor misztikájához hozzátartozik, hogy a művész a szoborral, az időjárás miatt éppen Nagypéntekre készült el.
A fesztivált megnyitó beszéd után, a tinnyei Kodoba Béla Népzenei Tankör következet, mely műsorán erdélyi népzenei darabok szerepeltek. Az előadás meglepetéseként szolgált, hogy a palatkai részbe bekapcsolódtak a Dobai Benedek által ideszervezett, méltán világhírű Magyarpalatkai Zenekar tagjai is.
A népzenei blokk után a Czakjazz Kvártett jazz muzsikája szórakoztatta a közönséget.
Érdemes többször kisétálni a helyre, ahol a szobrok mellett kicsit megpihenhetünk, szellemileg felfrissülhetünk.
Czakó Péter
A Lélek koldusai
„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.”
(Mt. 5,3)
A szociális otthon istentiszteletén történt, hogy az egyik nagyot halló néni egyszer csak hangosan felkiáltott az együttlét közben: „Ez nem élet”! Csak ennyi volt. Nem fejtette ki, nem mondott többet, de a kiáltás még percek múltán is visszhangzott a teremben. A néni jó ideje él süketen, nem tud zökkenőmentesen kommunikálni a környezetével – ezt megszokta már, így feleslegesen nem kezd bele semmilyen párbeszédbe. Szerintem, az istentiszteletből sem ért soha semmit, hiszen ha a hangos kiabálással akarok elérni hozzá, az sem áll össze értelmes szöveggé a számára. De mindig velünk van, mert itt mégis történik valami…
Talán éppen ez az, amiért pontosan értem ennek a kiáltásnak minden mélységét, szomorúságát, fájdalmát. Az önmagába zárt élet kiáltása volt ez, amelyik olyan lelakatolt doboz már, aminek nincs se kijárata, se bejárata, és nem léteznek benne már igazi lehetőségek sem. A szociális otthon ilyen világ. Süketen – vagy agyvérzéssel a beszédképesség hiányával tolókocsiban ülve – a doboz még zártabb és kilátástalanabb. A legtöbb itt lakónak nincs már külső kapcsolat sem, vagy csak nagyon elvétve. Nincsenek igazi impulzusok, feladatok. Valójában, aki itt bent lakik, többségük már nem fontos senkinek. Csak úgy vannak… Várják az elkerülhetetlent. Pedig nem csak idősek élnek itt. Olyat is ismerek, aki még 50 sincs. Csak hát az életük valahol kisiklott és összezsugorodott.
Azt hiszem, minden ember életében vannak olyan életszakaszok, amelyekre illik a jelző: összezsugorodott, önmagába záródott, begubódzott. Ilyen-olyan krízisek idején könnyen csapdába esünk. Azután vagy kijövünk belőle vagy nem…
Így járt egyébként az első keresztény közösség is. Amikor Jézust kivégezték, és sokan elfordultak tőlük, sőt fenyegették őket. Ők pedig bezárkóztak egy szobába, magukra zártak ajtót és ablakot, nem akartak találkozni senkivel. Bent azután nyalogatták a sebeiket, sajnálták magukat a kudarcért, a csalódásért, a be nem teljesült vágyakért és ígéretekért, amivel Jézus bíztatta őket. Szerintem, ha szavakban nem is, de ők is érezhettek hasonlót, mint kései utódjuk, ez a süketségre ítélt néni: „Ez nem élet”!
Vajon van-e kiút ezekből az összezsugorodott élethelyzetekből? Meggyőződésem, hogy Pünkösd a kiutat kínálja. Pünkösd a Szentlélek kitöltetésének ünnepe.
Isten Lélek – írja Pál apostol. Ma éppen a Szentlélek által lesz Isten megtapasztalható élménnyé a számunkra. A Lélek eljövetele mindent át tud alakítani, fel tud fordítani. A tanítványokkal is ez történt. Lukács erről így számolt be: „Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak.” (Ap.Csel. 2, 1-4)
Jött a zúgás, a szél, a tűz. A tanítványokról pedig lehullottak a „bilincsek”, amelyet a körülmények és önmaguk zártak magukra. A Lélek, azaz Isten jelenléte hirtelen jön és ellenállhatatlan erővel. Ezek az emberek pedig ajtót és ablakot nyitottak a világnak, kiléptek az emberek elé és bátran, jól érthetően – ahogy Lukács fogalmaz – Isten nagyságos dolgairól beszéltek.
Miről is beszélhettek volna, hiszen meggyógyultak! Hol van már a félelem, hol vannak már a sebek, az önsajnálat, a csalódás? Elfújta a szél. Helyébe pedig jött a tűz, ami ezreket gyújtott lángra. Milyen tűz? Ami a Lélek miatt égett a tanítványokban, és ami éppen ezért kapott lángra az őt hallgatókban is.
Pünkösd ezért lehet útja a gyógyulásnak: az új kezdetének, az indulásnak ünnepe.
Mire van szükség, hogy idáig eljussunk? Két dologra. Vágyra és imádságra. A Vágy a lelki szegények vágya. A lelki szegények – szó szerint, akik össze vannak kuporodva és koldulnak. De ők már nem elégednek meg kevesebbel, mint az Isten valódi igazi jelenlétével. Ők a Szentlélek koldusai. Ezért mondja rájuk Jézus: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.” (Mt. 5,3). A másik tennivaló az imádság. Nem litániákat kell mondani. Elég egy mondat, vagy egyetlen szó, vagy a felfelé figyelő csend. A lényeg a szükség megélése. Mintha azt mondanánk: szükségem van rád Istenem. És akkor már mondjuk is ki. A tanítványok ott a magukra zárt életben, házban sokat imádkoztak a Lélek kiáradásáért, Isten jelenlétért is. És egyszer csak megtörtént…
Ilyen Pünkösdöt kívánok mindannyiunknak, az életünk gyógyulásáért is!
Csoma Áron
A boldog ember inge
Egyszer volt, nem is nagyon régen, nem is a világvégén, hanem itt, ebben a mi görbe országunkban, volt egy király, de nem akármilyen király ám, hanem jóságos is, igazságos is. Aztán ez a király egyszer igen megbetegedett. Nagy bánat emésztette. Az lehetett a baja, hogy mindenhonnan csak panaszt hallott: nem elég fehér a kenyér az uraknak, nem elég puha az ágy a katonáknak, nem terem eleget a föld a parasztoknak.
Gondolta, útra kél, elindul, s addig megy, amíg meg nem gyógyul. De a felesége azt mondta neki, hogy addig ő bizony el nem engedi, amíg meg nem hallgatják, mit mond a mindentudó bölcs öregasszony a király bajáról. Azt mondja a király:
– No, jól van, hívjátok elő azt az asszonyt. Hadd hallom, mit mond!
Jött is rögtön az asszony, mert ott lakott a várban, hiszen ő dajkálta, ő nevelte a királyt az öccsével együtt, amíg embernyi ember nem lett belőlük. Mikor meglátta a király az asszonyt, el is mosolyodott. Már ennek is megörültek az udvarbéliek, mert jó ideje nem látták mosolyogni a királyt.
– No, öreganyám, hogyan gyógyulhatnék én meg ebből a nehéz bajból?
A bölcs öregasszony megnézte a király tenyerét. Látta, hogy nem éppen sima, mert a király már a favágást is megpróbálta, csak hogy meggyógyuljon. De nem használt az sem.
Aztán levetkőztette a dada a királyt derékig, hogy lássa, nem ott van-e a baj? De ott se talált semmit, hacsak azt a két nagy kék foltot nem, amit akkor szerzett, amikor egy szegény embernek segített zsákot vinni a malomba és ráesett a gerenda.
Hát addig faggatta a király a dadát, amíg az el nem árulta, mit gondol felőle:
– Felséges királyom, én már csak megmondom: addig ki nem gyógyul felséged e nehéz nagy bajból, amíg egy boldog ember ingét magára nem veszi.
Megörültek az udvari emberek: ez aztán nem nagy dolog. A király úgyis szeret az országában járni-kelni, biztosan hamar talál majd egy boldog embert.
Másnap el is indult a király. Legelőször végigjárta az udvarbélieket, és kérdezgette tőlük, van-e köztük olyan, aki boldog.
Egyik azt mondta: kevés a fizetés. A másik: nehéz a megélhetés. Boldog azonban egy se volt.
Ment tovább a király. Betért a városban több helyre is, ment a katonákhoz, ment a papokhoz. A katonáknak kevés volt az abrak, amit a királyi magtárból osztottak, pedig még az udvaron is azon jártak a lovak. A papoknak meg nagyobb harangra kellett volna a király pénze, pedig minden sarkon csak úgy zúgtak a harangok.
– Na hát, itt sincsen boldog ember – gondolta a király. – Majd talán a falusiak között.
De ott se járt jobban. Ahová csak betért szegényes ruhába öltözött vándorként, mindenütt panaszkodtak, hogy sok az adó, kevés a termés, pusztul a jószág, és így tovább.
Egy este, mikor már nagyon elfáradt, betért egy takaros kis faluba.
– Na, itt biztosan meglelem, amit keresek – gondolta magában. Szállást kért az egyik házban, adtak is neki. Jót aludt és másnap újra kezdte a kérdezősködést, hol találhatna egy boldog embert, akitől elkérhetné az ingét.
A bíró azt panaszolta, hogy nagy a sár: ha jól megrakják a vásáros szekereket, hat ökör se bírja elhúzni őket, mégsem csináltat utat a király. A pap meg jószerével szóba sem állt vele, úgy el volt foglalva. Éppen összeírják a falu népét – mondta –, mert így kívánja a király.
Meglátott akkor a király a pap udvarán egy szegény favágó embert. Olyan vidáman hasogatta a fát, hogy öröm volt nézni.
Éppen akkor hozta neki a felesége az ebédet. Letette az ember a fejszét, s jókedvűen megette a ciberelevest. Pár kanállal még hagyott a csuporban, hogy az asszony is egyen belőle, hiszen biztosan elfáradt, amíg ideért. Amikor pedig a két ember jóllakott, elkezdtek beszélgetni, de olyan boldogsággal, hogy csak úgy repesett a király szíve. Na hát, mégiscsak meg fogok gyógyulni – gondolta –, mert itt az én emberem.
Oda is ment hozzájuk, szóba elegyedtek.
– Látom, van munkád is, meg jó feleséged, a mindennapra valótok is biztosan megvan. Boldogok vagytok, ugye?
– Hát bizony mi, hála a jó Istennek, boldogok vagyunk, cimbora. Van munkám, kenyerem, néha még egy kis hús is jut. Ennél többet, jobbat én nem is kívánok.
Megörült a király! El is kezdte mondani rögtön.
– Hallod-e, te szegény ember, ha már ennyire boldog vagy, add nekem az ingedet, hogy elvigyem a királynak, merthogy az nagy beteg, aztán csak akkor gyógyul meg, ha egy boldog ember ingét magára veszi. Ne sajnáld ideadni, mert jól megfizetik neked azt az inget, ne félj.
Hej, megvakarta a fejét a szegény favágó. Fel is állott nagy búsan a helyéről, s úgy mondta szomorúan:
– Ó, te szegény jó cimbora! Sajnálom én a királyt tiszta szívemből, de nekem nincs ingem.
Avval kigombolta a csupafolt kabátját, s megmutatta a pucér mellét. Hát a király majd hanyatt esett, hogy egy szegény favágó akkor is lehet boldog, amikor inge sincsen.
Így aztán nagy bánatosan hazaindult. El is határozta, hogy beszélhetnek az urak, ő ezután is az ilyen ágrólszakadt szegény embereket szereti majd a legjobban, és segít is rajtuk, ahol csak tud. Hadd legyen annyi pénzük, hogy ing fedhesse a testüket. Mert az mégiscsak szégyen, hogy egy beteg király ne találjon inget egy ilyen jóravaló emberen.
népmese