Májusi eső

A májusi esőket mostanra már a legkisebb jóindulattal sem nevezhetjük aranyat érőnek… Gyülekezetünk számára pedig végképp nem, hiszen a Tinnyét ért felhőszakadás 2019. május 29-én komoly károkat okozott a templomunkban.


A templomkertben összegyűlt víz a templom bejárati ajtaja alatt beszivárgott, a sáros vizet nagy üggyel-bajjal tudtuk csak kitakarítani. A munka koordinálásában nyújtott segítséget köszönjük Erdős Hermina gondnok asszonynak!

Fotó: pixabay.com


A patak és a templom közötti terület is víz alá került a szerdai felhőszakadás után, amely következtében a templomunk hátsó részén betört a talajvíz. A Tinnyei Polgármesteri Hivatal, Polgármester úr és a (közbenjárásukra megérkező) tűzoltóknak hálásan köszönjük a segítséget: majd’ kétórai munkával, több mint 100 m3 vizet szivattyúztak ki a templomból. Azóta a falak kiszárításán dolgozunk.


BN

Gyülekezeti kirándulásból apa-lánya kaland

Az erdélyi kirándulást születésnapomra kértem és kaptam a családomtól. Úgy terveztem, hogy a feleségemmel kettesben megyünk majd, a gyerekeket pedig édesanyám -felügyeletére bízzuk az utazás három napjára. Sajnos anyukám egészségi állapota végül nem tette lehetővé, hogy a gyerekeinkre és az összes házillatunkra felügyeljen, így aztán az egész hétvége máshogy alakult, mint ahogyan elterveztem.

Néhány évvel ezelőtt egy barátom azt mesélte, hogy mennyire várja már a MotoGP Brnoban tartandó következő futamát, amire hónapokkal korábban megvette a jegyét. Akkor megkérdeztem tőle, hogy a feleségét miért nem viszi soha magával, mire azt a választ kaptam, hogy „az dupla költség és fele élvezet”. Hát én ezt a feleségem miatt soha nem éreztem, a gyerekekkel kapcsolatban viszont annál inkább. Talán nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy a pihenés csak akkor pihentető, ha gyerekek nincsenek a közelben. Ugyanakkor tény, hogy ha a szülők napi nyolc-kilenc órát dolgoznak, akkor a gyerekekkel eltöltött hasznos idő annyira kevés, hogy abból a nyári időszakban borzasztóan nehéz a szülőknek maguknak lecsippenteni.

Kezdetben kicsit esett..

Éppen ezért nagyon csalódott voltam, amikor kiderült, hogy a feleségem nem jöhet velem. Ha már így alakult úgy gondoltam ne vesszen kárba a befizetett foglaló, legalább az egyik lányomat magammal viszem. Praktikus okból esett a kisebbikre a választásom, mivel ő alsó tagozatos lévén május végére már szinte minden tárgyból le lett zárva. Elnézést kérek azoktól az utastársaktól, akiknek a péntek esti beszélgetésen azt füllentettem, hogy azért a kicsit hoztam magammal, mert ő az aranyosabb (tényleg ő az – viccelek!!! , de nem ezért vittem).

Mindent a gyerekkel

Bibi lányom

A kirándulás programja meglehetősen sűrű volt. A három nap alatt megnéztük a nagyváradi és a lippai basilica minort, a vajdahunyadi és a dévai várat, valamint az aradi vértanúk emlékhelyét. Ezek nyilván nagyon szép és fontos történelmi látnivalók, azonban ez a kirándulás elsősorban nem ezek miatt lett emlékezetes. Ami ennél sokkal fontosabb volt, hogy a három napban csak a kislányommal kellett foglalkoznom. Együtt voltunk fáradtak a buszon, együtt áztunk ronggyá a vajdahunyadi vár hídján és együtt féltünk a dévai vár felvonójában.

Bibi és a sült apróhal

Együtt hallgattuk a dévai vár előtti téren a rockkoncertet, együtt próbáltuk ki az árusoknál kapható sült apróhalat és együtt választottunk vásárfiát magunknak és az otthonmaradottaknak (az eredmény egy döglött denevér, egy Drakulát ábrázoló kávéskanál és egy halálfejes nyaklánc). Egyszóval olyan közös élményeket szereztünk, ami csak a miénk. Meggyőződésem, hogy ez az alkalom a kettőnk közötti apa-lánya kapcsolatot még erősebbé tette. Mérhetetlenül hálás vagyok ezért és bízom benne, hogy a nagyobbik lányommal is lesz módom kettesben hasonló időtöltésre még azelőtt, hogy végleg cikivé válnék neki.

Együtt mindkét gyülekezettel

Mivel ez egy társasutazás volt, mindenképpen kell néhány szót ejteni azokról az emberekről, akikkel együtt vészeltük át ezt a hétvégét. Az eddigi gyakorlattal ellentéteben a velünk utazók túlnyomó részét egyáltalán nem ismertem, ami az utazást külön izgalmassá tette. Sok olyan emberrel ismerkedtem össze, akiről korábban semmit nem tudtam, és ez nekem mindig nagy öröm. Mind a piliscsabai, mind a tinnyei gyülekezet nagyon jó csapat, tele olyan emberekkel, akikkel élvezetes tud lenni még a buszon eltöltött zötykölődés is. Kutas Laci bácsinak külön köszönet jár azért, amiért a hazaúton végtelen türelemmel próbált bevezetni a bronzszoborkészítés elméletének rejtelmeibe.


Áron azt szokta mondani, hogy a jó kirándulás kulturális, kulináris és spirituális töltekezést ígér, és ez ezúttal is megvolt.


Bäck Konstantin
presbiter


A Szentlélek közösségében

Nem látjuk, de érezzük, tudjuk – valóság Jézus Krisztus jelenléte közöttünk. Sőt azt is tudjuk, hogy a látás önmagában nem segítene. Erre utal legalábbis az emmausi tanítványok története, akik a feltámadott Krisztussal együtt mennek, Vele beszélgetnek, s mégsem ismerik fel Őt. Csak amikor megtöri a kenyeret a Feltámadott, akkor „nyílik meg szemük”; de ekkor már Krisztus eltűnt közülük (Lk 24,13-31). Milyen erő az, ami a szemmel nem látható, kézzel nem tapintható jelenlétet valóssággá váltja bennünk és közöttünk? Ez a Szentlélek!

Ma is így van: amikor gyülekezeti közösségben együtt vagyunk, amikor valamennyiünket ugyanúgy ragad meg Isten igéje, amikor együtt emlékezünk Krisztus váltsághalálára és a nekünk adatott új életre a sákramentumokban, akkor valamennyien megtapasztaljuk azt az erőt, amit a vallásüldözések sem tudtak legyőzni. Kívülálló bizonnyal megkérdezné: mi ez az erő? S talán egy újabb, Kálvin Jánosról szóló film címe adja vissza csodálkozásukat: „Megszállottak”. Mi azonban tudjuk, hogy ez az erő a Szentlélek ereje, amit érzünk templomon kívül is, egy hívő család szeretetében, vagy testvérek egymás közötti beszélgetésében. Mert a hit „a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés” (Zsid 11,1)

„Istent soha senki sem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk.” (1Jn 4,12)

Fotó:pixabay.com

Fotó:Pixabay

Lehet azt mondani, hogy a keresztyén hit tehát a Szentlélekbe vetett hit? Egy bizonyos értelemben mindenképpen: a teremtés nagy művét az Isten elvégezte, az újjáteremtés, a megváltás szintén univerzális értelmű – de az az apróság, ámde számomra legfontosabb dolog, hogy én is ebben hit által részesülhetek, hogy mindebben a jóban nekem is részem lehet, s hogy ebben nem vagyok egyedül, az nyilván a Szentlélek naponkénti megújító munkája bennem – bennünk.

Miért mondjuk akkor, hogy a Szentlélek ama Vigasztaló, akit Krisztus nevében az Atya küld (Jn 14,26)? Vigasztalásra szorulunk, vagy Pál apostollal állandóan örülnünk kell (Fil 4,4)? Bármennyire is logikai ellentmondásnak látszik: mindkettő igaz. Hiszen, akik az örök élet ajándékát kapták, azoknak mindig van okuk örülni! Ugyanakkor azonban a „van” és a „legyen” között olyan feszültség van, aminek feloldására önmagunktól képtelenek lennénk: az út a Krisztus visszajöveteléig nem könnyű, hanem buktatókkal van tele.

Krisztus a te Megváltód, az örök életet te kaptad Tőle. Neked kell Vele találkoznod, Ő kell, hogy megérintsen téged, az Ő szavát kell hallanod, Őt kell követned.

Viszont, hogy meg tudj állni a hitben, ahhoz szükséged van a Vigasztalóra, aki mindenre megtanít, Akit meg tudsz tapasztalni a hívők közösségében, akikkel együtt tudsz épülni és gazdagodni – és akikkel a templom nélküli városban is együtt leszel, ahol Isten lesz minden mindenekben (1Kor 15,28).

Dr. Karasszon István

A Károli Gáspár Református Egyetem

Tanszékvezető professzora

A három fenyőfa

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs, ahol három kis fenyőfácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.

Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. “Szeretnék kincsesláda lenni!”– kiáltott fel. “Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda a világon.” A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. “Jó volna büszke hajónak lenni – sóhajtotta – átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon.”A harmadik fenyőfa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. “Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről” – mondta. “Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék a tekintetüket az ég felé, és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a földön!”

Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fenyőfa nagyra és magasra nőtt.

Egy napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fenyőfát, és azt mondta: “Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.” És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. “Most lesz belőlem az a szép kincsesláda – gondolta a fenyőfa – csodás kincseket kapok majd.”A másik favágó a második fát szemelte ki. “Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem.” És eldőlt a második fenyőfa is a fejsze ütéseire. “Végre átszelem a tengert!” – gondolta. “Büszke hajó leszek, királyoknak való!” A harmadik fenyőfa úgy érezte, hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. “Nekem bármelyik fa megteszi” – mormogta, azzal kivágta a harmadik fenyőt.

Az első fenyőfa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincses ládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fenyőfa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára. A második fenyőfa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba. A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. “Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn, és Isten felé mutatni.”

Sok–sok nap telt el és sok–sok éjszaka. A három fenyőfácska már majdnem elfelejtette egykori álmát. De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. “Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!” – sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. “Ez a jászol a legjobb hely neki” – mondta az asszony. És az első fenyőfa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse.

Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykolódott az óriás hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: “Csend!” – és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fenyőfa pedig tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.

Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy ember kezeit szögezte a gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a nap sugaraival fellármázta a levegőt és a földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott. “Mégiscsak megvalósulnak az álmaim – mondta. Nem leszek ugyan a legmagasabb fa az erdőben, de ettől a naptól kezdve, mint Jézus Krisztus keresztje újból és újból Istenre irányítom majd az emberek tekintetét.”Ú

Forrás:lutheran.hu

Ady Endre: Harang csendül

Harang csendül,

Ének zendül,

Messze zsong a hálaének

Az én kedves kis falumban

Karácsonykor

Magába száll minden lélek.

Minden ember

Szeretettel

Borul földre imádkozni,

Az én kedves kis falumban

A Messiás

Boldogságot szokott hozni.

A templomba

Hosszú sorba’

Indulnak el ifjak, vének,

Az én kedves kis falumban

Hálát adnak

A magasság Istenének.

Mintha itt lenn

A nagy Isten

Szent kegyelme súgna, szállna,

Az én kedves kis falumban

Minden szívben

Csak szeretet lakik máma.

Egy karácsony margójára

Amikor a feleségemmel, Enikővel úgy döntöttünk, hogy családalapításra adjuk a fejünket, sokat beszélgettünk arról, hogy szülőként milyen elvek, értékek mentén neveljük majd a gyerekeinket. Szerencsések vagyunk, mivel az igazán fontos kérdésekben egyetértünk, és rendszerint nincs nagy eltérés az elképzeléseink között. Ha mégis akad ilyen, azt rendre feloldjuk valamilyen kompromisszumos megoldással. A karácsonnyal, és Bibi lányunkkal azonban így jártunk…

Az elmúlt évek egyik legnagyobb szülői véleménykülönbsége köztünk a karácsony kezelésének és kommunikálásának a kérdéséből fakadt.

Én Csepelen nőtem föl ateista családban, ahol a Jézuskának hírét se hallottam, az ajándékokat pedig az úgynevezett Jégtündér hozta. A szüleimet nem nagyon érdekelte a karácsony misztériuma, így különösebb beleélés nélkül játszották a társadalmi normák által rájuk erőltetett szerepet. Én persze hamar átláttam a szitán és rájöttem, hogy az ajándékokat valójában ők veszik és csomagolják karácsonykor. Csalódást ez a felismerés nem okozott, az advent (akkor még nem tudtam, hogy ez a neve) pedig átalakult egy „keressük meg karácsony előtt az eldugott ajándékokat” projektté, amit a nővéremmel rendre sikerrel teljesítettünk.

Ezzel szemben a feleségem életében kiemelt fontossággal bírt a karácsonyi varázs. Velem ellentétben, ő pontosan tudta, hogy mit ünneplünk karácsonykor, viszont azt már nem, hogy mi fán terem a Jégtündér.

Mire Boglárka lányom második karácsonyát ünnepeltük, el kellett döntenünk, hogy mit adunk át neki abból, amit otthonról hoztunk. Én úgy gondoltam, hogy mindenkinek egyszerűbb, ha már az elején tisztázzuk a gyerekkel, hogy az ajándék tőlünk van. Ezzel a megoldással később számos komplikációtól megóvhatjuk magunkat, és nem sül ránk a hazug szülők bélyege. Amikor ezzel az elképzelésemmel előálltam, a feleségem úgy nézett rám, ahogy azelőtt soha és azután is csak egyszer. Akkor éreztem, hogy ebben a helyzetben nincs tér vitára vagy kompromisszumra, egyedül a teljes kapituláció (mármint az enyém) oldhatja fel a kialakult helyzetet.

Így tehát a Bäck család karácsonyi mitológiájába bekerült „az ajándékot a Jézuska hozza” toposz.

A nagylányomnál ez semmilyen problémát nem okozott. Tizenegy-tizenkét éves kora körül szinte észrevétlen átmenettel rakta helyére a kirakós darabkáit (ugyanabban a csomagoló papírban vannak az ajándékok, mint amilyet a szekrényben tartunk; a Nagyi mindig eltűnik a konyhában, amikor megszólal a csengettyű; a fenyőfa mindig a délutáni szunyókálás és az utána kötelező délutáni fürdés ideje alatt díszítődik föl; stb.).

Ezzel szemben Bibi, a kisebbik lányom kb. három héttel ezelőtt, az esti lefekvés rituáléja alatt nekem szegezte a következő kérdést:

  • Apa, mondd meg őszintén! Ki hozza a karácsonyi ajándékot?

Tudtam, hogy kummantani csak akkor érdemes, ha fantasztikus magabiztossággal, érzékelhető reakcióidő nélkül tudom ezt megtenni. Azonban míg a válaszon gondolkodtam eltelt két-három másodperc, így már csak az igazság elmondása maradt lehetőségként:

  • A helyzet az, hogy az ajándékokat mi vesszük nektek.

Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondtam már láttam is, hogy ezzel az egy mondatommal bizony összetörtem a gyermekem lelkét. A szája már sírásra görbült, de nem vártam meg, hogy kitörjön belőle a zokogás, inkább lesomfordáltam a feleségemhez segítségért:

  • Bibi megkérdezte, hogy ki hozza az ajándékokat.
  • És mit mondtál?
  • Mivel megkért, hogy őszintén válaszoljak az igazat.
  • És mit szólt hozzá?
  • Hát… szerintem most éppen sír.

Ez volt a második alkalom a tizenöt éves házasságunk alatt, amikor Enikő bevetette „Azt” a nézését. Azután vigasztaló üzemmódba kapcsolt, és felrohant a gyerekhez csökkenteni az általam okozott károkat.

Körülbelül két hétbe telt, amíg a kisebbik lányom elsiratta a Mikulást, a húsvéti nyulat, és az ajándékot hozó Jézuskát. Ebben az időszakban a feleségem lefekvés előtt történeteket olvasott neki az igazi Szent Miklósról, a húsvéti nyúl legendájáról és megbeszélték, hogy a felnőttek nem nettó gonoszságból találták ki ezeket a dolgokat az ő becsapásukra.

A kedélyek mostanra valamelyest megnyugodtak, azonban a kislányom karácsonnyal kapcsolatos érdeklődése jelentősen lecsökkent.

És, hogy mindebből mi a tanulság?

Azt nem tudom…

Bäck Konstantin

presbiter

Ráncfelvarrás – Megújult a parókia és a Dér Iskola

Hogy a tinnyei reformátusok valódi közösségi életet tudjanak élni, fontos egy otthonos helyszín is, amely mindig szeretettel visszavárja a belépőket. Erre az igényes, befogadó helyszínre vágytunk, amikor elterveztük, részt veszünk egy pályázaton és felújítjuk a gyülekezeti teremnek is helyet adó parókiát.  

Az épületeink állapota mostanra erősen leromlott. Az állagmegóváshoz, korszerűsítéshez szinte az utolsó pillanatban pályáztunk és részesültünk támogatásban az Emberi Erőforrások Minisztériumától. Ez a munka 2018. július elején kezdődött, először a Dér Iskola és a parókia külső vakolatának leverésével. Ezzel kellett kezdenünk, hogy a falak a nyár melegben kiszáradjanak, és ősszel új, lélegző vakolattal meg tudjuk állítani a vizesedést.

A nyári gyerektábor után az iskola nagyterme új, melegburkolatot kapott, majd a falak javítása után festés következett. A fűtés hatékonyságnak növelése érdekében a radiátorokat nagyobbra cseréltük. A belső munkákkal párhuzamosan zajlott a régi tető és a homlokzati nyílászárók cseréje, valamint a padlástér hőszigetelése (ez utóbbiakat a parókia épületén is el kellett végezni). Ezenkívül a parókiai vizesblokkot is teljesen felújítottuk és radiátorokat is kicseréltünk.  

Megújult a gyülekezeti ház bejárata is, a régi balesetveszélyes lépcső helyett egy biztonságos, egyik oldalról akadálymentesített, az ajtó előtt pihenővel bővített feljáró épült – felette előtetővel, mellette fából készült szép korláttal.

Végül minden elrendeződik

Utólag nézve mindez szép, folyamatos munkának tűnik, az eredmény magáért beszél… De azért jócskán megestek a nyugalmat „kissé” megzavaró események is. Például a nyári tánctábor idején az iskola épületében egyszer csak elment az áram. A javításnál kiderült, a villanyhálózat nagymértékben elavult, balesetveszélyes. Így ez újabb feladatként (és újabb kiadásként jelent meg mindkét épületnél).

A munka megkezdésével szinte egy időben az iskola épületében lévő szolgálati lakás bérlője felmondta a bérleti szerződést, és szeptember közepén kiköltözött. Ahhoz, hogy újra ki tudjuk adni a lakást, az ott lévő, rosszul és veszélyesen működő gázbojlert ki kellett cserélni, a vizesedést okozó fürdőkádat ki kellett emelni, a burkolatot muszáj volt kijavítani, és tisztasági festést is végeztetni kellett. Mindezt úgy, hogy a pályázati beruházás gőzerővel folyt, s hozzá ezeket a munkálatokat saját forrásból kellett megvalósítanunk.

Élettel megtölteni a tereket

Ma már a gyülekezeti ház és a parókia épülete külsőleg és – részben – belsőleg is megújulva, rendezetten, kellemes körülményeket biztosítva várja gyülekezetünk tagjait és a vendégeinket, a szolgálati lakásban pedig új lakók élnek. Most már az a feladatunk, hogy ezeket a megújult, szép tereket méltó tartalommal töltsük meg: a Dér Iskola és a parókia épülete élettel teljen meg, Isten házának szomszédságában.

Hiszem, hogy gyülekezetünk a lelkész és a presbitérium vezetésével az Úr gondoskodásában képes lesz mindezt véghez vinni!

Erdős Hermina

a Tinnyei Református Gyülekezet

gondnoka

Milyen az igazi karácsony?

Akkor lenne igazi a karácsony – mondta nekem valaki az elmúlt napokban, ha olyan fehér lenne, mint amilyen most, és örömmel mutatott a hótól frissen fehérbe burkolózott fákra, házakra, utakra. Aztán lemondóan legyintett és megjegyezte: az időjárás-jelentés szerint épp az ünnepre jönnek vissza a pluszok. Itt mély sóhaj következett, majd a végső következtetés: szóval ebben az évben sem lesz igazi karácsonyunk. Az igazi karácsony kifejezés megütötte a fülemet és befészkelte magát a szívembe. Igazi karácsony… Mi az? Milyen az?

Erősen megmaradtak bennem a novemberi kaliforniai tűzvész képei, és az érzés, hogy ilyen ma, a modern világban nem történhet. Pedig történhet…A Paradise nevű város például teljesen kiégett. Apokaliptikus fényképek maradtak meg a város helyén feketévé lett erdőkről, porrá lett házsorokról, emberek után kutató csapatokról. A pusztulás képei. „A halál árnyékának völgye” ilyen. Nem zöldellő erdő madárdallal, szép színes házakkal, barátságos emberekkel, vagy habos-babos-havas karácsonyi ünneppel, hanem egy hely, ami tragédiára, kudarcra, fájdalomra, nyomorúságra utal vissza.

Persze nem kell Amerikáig menni, hogy talán kevésbé látványos, mégis hasomlóan felkavaró történeteket lássak. Elég csak Piliscsabán a szociális otthonba elmenni és néma emberi sorsokkal találkozni. Ott van például Karcsi bácsi az özvegy cukrász, aki ősszel még mosolyogni is tudott vidám piros sapkája alatt, és hálásan kezet csókolt az őt meglátogató idősebb hölgynek. A tél beköszöntével azonban kevesebbet látom. Ágyában gubbaszt, zárkózottan és nagyon szomorúan, pontosan mutatva, miként is járja be a halál árnyékának völgyét három éve meghalt felesége után vágyakozva.

És éppen itt ébredt fel bennem is az olthatatlan vágy az igazi karácsony után. Tényleg milyen is lehet az? Hogyan lehet része benne Karcsi bácsiknak, vagy épp a tűzvészt átélt embereknek? A választ egy gyönyörű himnusz adta meg: Zakariásnak, Keresztelő János édesapjának éneke, amit fia születése feletti örömében mondott el így: „mert az Úr előtt jársz, hogy előkészítsd az ő útjait, hogy megtanítsd népét az üdvösség ismeretére, bűneik bocsánata által, Istenünk könyörülő irgalmáért, amellyel meglátogatott minket a felkelő fény a magasságból; hogy világítson azoknak, akik sötétségben s a halál árnyékában lakoznak, hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára.” (Lukács 1, 7679).

Az egész ének olyan, mint egy vízesés: érezni, ahogy visszatarthatatlanul ömlik Zakariás szájából, ami a szívén van. Egy olyan embernek az éneke ez, akit meglátogatott az Isten. Azaz így élte meg a vele történteket, a mélységet, amikor elvesztette a beszéd képességét és a magasságot, hogy gyermeke született. A himnuszból nagyon érezni a személyes élmény erejét, hiszen ez hitelesíti.

Úgy hiszem, a karácsonnyal ugyanez a helyzet. Először nagyon személyes ünneppé kell lennie. A karácsonyi öröm és ünnep ettől a személyes érintettségtől lehet hiteles, akár másokat is ünneplésre, örömre sarkalló.

Philp Yancey, amerikai keresztény írónál olvastam, hogy gyermekkorában az amerikai gyülekezetek, olyan kérdésekkel voltak elfoglalva, mint a haj, és a szoknya hosszúsága, vagy a homoszexualitás, de nem foglaltak állást pl. a szegénység, a rasszizmus és a nőkkel szembeni magatartás kérdéseiben. A világot, az embereket megítélték – írja –, de nem vitték ki, nem mutatták meg Isten kegyelmét a világnak. (Talán azért – teszem hozzá, – mert maguk sem élték át Istennek ezt a mindent legyőző és a másikat is befogadni akaró szeretetét.) Nos, Zakariás átélte. Ehhez peresz az kellett, hogy észrevegye még a saját sorsának vakító sötétségében is. Mert volt fény, van fény, hiszen Isten világosság, és amikor ez a világosság meglátogat minket, akkor nagyon felkavar és összezavar minden régi utat, de mutat újat a békesség felé.

Zakariás ünnepel. Azért tud ünnepelni, mert érintetté vált az ünnepben. Átélte a meglátogatottságot, volt füle az evangéliumra, szeme a világosságra és szíve, hogy mindezt megértse. Innen már el lehet indulni a családi ünnep felé, vagy épp Karcsi bácsihoz, és a többiekhez. Igazi karácsony az, amikor az Isten meglátogat minket, sokszor a legnagyobb mélységben, vagy sötétségben. Akkor azonban igazi világosság támad, amit mi is átadhatunk másoknak.

Csoma Áron

lelkipásztor

A Kaláka és Pál apostol – Gryllus Dániel volt a vendégünk

Csoma Áron tiszteletes úr meghívására, a Tinnyei Református Gyülekezet Beszélgetős esték című rendezvénysorozatának keretében, 2018. november 28-án kedves vendégünk volt a tinnyei művelődési házban. A Kossuth-díjas zeneszerzővel és előadóművésszel: Gryllus Dániellel beszélgettünk. 

Gryllus Dániel szeretettel mesélt gyerekkoráról, s benne a legnagyobb és legfontosabb hatásról: a zenével való találkozásáról. Náluk, családilag a zene az életútjuk meghatározója.

A mára kultikussá váló Kaláka zenekart Mikó Istvánnal alapították még 1969-ben. A számos zenei koncert mellett Gryllus Dániel, rendszeresen foglalkozott zeneszerzéssel is, majd az 1990-ben megalapított saját kiadói háttér tette számára lehetővé, hogy munkájában a művészi és az irodalmi értékek népzenei ötvözése kiteljesedhessen.

A Kalákával mint „utazó zenekarral” eljutottak többek között (többször is) Japánba, Dél-Amerikába, Finnországba és sok határon túli magyar lakta vidékre. Az idei decemberi körútjuk Erdélyben volt. Gryllus Dániel emlékszik olyan éveikre, amikor 400 koncertet is magukénak tudhattak egy év alatt! Jövőre, az 50. évfordulóra is sok kicsit és nagyot terveznek megörvendeztetni, különböző témájú koncertkörútjaikkal.

Ezen a Beszélgetős estén azt is megtudtuk Gryllus Dánielről, hogy milyen jelentős szerepet tölt be életében az istenhit, a Biblia, és különösen az a mű, melynek versfüzérét Sumonyi Zoltán úgy írta meg, hogy alig akad benne olyan szó, amely ne Pál szájából hallatszott volna! A Dalok Pál apostol levelei szerint címmel kiadott lemez zenéjét pedig ő szerezte.   

Gryllus Dániel azt az élményét is megosztotta velünk, amely minden egyes alkalommal hatalmába keríti, amikor ez a mű szerepel a (többnyire templomokban tartott) koncertjeiken. Ezeken az előadásokon a létélményig ható impressziókban van része – mondta Gryllus Dániel –, amely mély töltekezésül szolgál számára is.

Dalolt nekünk és a gyerekeknek Szent Miklósról, de hazavihettünk CD-ket, könyveket is, hogy az ünnepi hangulatot „vele együtt” tegyük emlékezetessé az otthonunkban.

Igazán szép esténk volt, köszönet érte!

Huszár Anna

a tinnyei Kossuth Lajos Művelődési Ház

vezetője

Vendégül láttuk Novotny Zoltánt és Mező Misit

Gyülekezetünkben továbbra is rendszeresen szervezünk hétközi alkalmakat, Beszélgetős esték címmel. Ezeken az összejöveteleken olyan kérdéseket vitatunk meg, amelyek általában mindannyiunk életében felmerülnek, így hasznos lehet, hogy ezekre a kérdéseinkre igyekszünk együtt válaszokat találni. Ráadásul olyan válaszokat, amelyek összeegyeztethetők lelkiismeretünk harmóniavágyával, hitünk tanításaival és a társadalmi normákkal is. Hogy beszélgetős estéinket még változatosabbá tegyük, időnként olyan vendéget is hívunk, aki közismert ember, és akiről tudjuk, hogy gondolkodása, cselekedetei alapján példaértékű életet él, keresztyén hitvallást követ. A legutóbbi alkalmakkor Novotny Zoltán sportriporter és Mező Misi a Magna Cum Laude zenekar énekese voltak a vendégeink.

Az első időszakban ezeket az alkalmakat csütörtök esténként a parókia irodájában, illetve nagyobb érdeklődés esetén a gyülekezeti teremben tartottuk. 2018. február 15-én az istentiszteleteinket vasárnaponként rendszeresen látogató Balczó Zoltán Európai Parlamenti képviselő úr volta vendégünk, míg a költészet napjára gyülekezetünk kántorának fiát, Dobai Bálint költőt hívtuk meg esti beszélgetésre. A nyár folyamán elkezdődött és még jelenleg is tartó egyházi építményeink tatarozása miatt azonban a Kossuth Lajos Művelődési Házban kaptunk helyet, és mivel annak rendezvényeihez igazodnunk kellett, a beszélgetések a szerdai napra kerültek át.

Ilyen előzmények után hirdette a plakát, miszerint 2018. október 10-én Novotny Zoltán sportriporter, október 17-én pedig Mező Misi a Magna Cum Laude együttes frontembere látogat hozzánk. Ahogy a meghívóban szerepelt, mindkét beszélgetős est pontosan 18.30 órakor kezdődött, és szép számmal voltak érdeklődők a művelődési házban.

Csoma Áron tiszteletes úr köszöntötte a megjelenteket és a vendégeinket, hogy elfogadták meghívásunkat, majd moderálta az estek beszélgetéseit.

Az első alkalommal bevezetésként érdemeit, elismeréseit felsorolva bemutatta az idősebb korosztály által amúgy is ismert és közkedvelt sportriportert, aki az első kérdésekre adott válaszában mindjárt egy személyes ifjúkori tinnyei élményével kezdte előadását. Elmondta, hogy egyetemista éveiben kisebb társasággal Tinnyén kutatták Kossuth Lajos emlékét, és bizony az akkori időkben Budapestről Pilisjászfaluig (régebben Szárazág) vonattal tudtak utazni, onnan gyalog tették meg az utat kis falunkba. (Szerencsére ma már több közvetlen buszjárat közlekedik hozzánk a fővárosból!) De olyan maradandó élményben volt része, hogy máig sem felejtette el Tinnyét. Tóth Eszti néni kérdésére válaszolva, azt azonban már nem tudta megmondani, hogy kutatásuk milyen eredménnyel járt. Talán ez ma már nem is olyan fontos… A lényeges a sok szép élmény…

A bevezető gondolatok után munkájáról kérdezte őt Áron, miszerint a magyar-történelem szakos tanári végzettséggel, hogyan lett belőle sportriporter. Vendégünk elmondta, hogy abban az időben csak vidéken kapott volna tanári állást, amihez pesti ifjú lévén nem volt alkalmazkodási képessége, ezért némi segítséggel jelentkezett a Magyar Rádióba, ahova a ’60-as évek elején fel is vették. Rá két évre „tudományos alapon” (éppen csak ő viselt aznap zakót és nyakkendőt a rádió stúdiójában) őt választották ki, hogy menjen át a TV-be kisegíteni. Ottani munkája olyan jól sikerült, hogy attól kezdve párhuzamosan dolgozhatott mindkét médiánál. Aktív éveiről humoros sztorikat mesélt, amelyekben felidézte egykori olimpiák, világversenyek és más sportesemények történéseit, kiemelkedő eredményeit. Jó volt látni az arcán az egykori alkalmak izgalmát, örömét, amelyeket láthatóan mesélés közben újra átélt és át is adott a hallgatóságnak.

A hivatásáról szóló beszámoló után a Tiszteletes úr a magánéletéről kérdezte, amelyről megtudhattuk, hogy evangélikus családban született. Hitét gyerekkorától kezdve gyakorolta, 1954-ben konfirmált, és az előző rendszerben is taktikusan ugyan (rendszertelenül és több templomot látogatott), de járt istentiszteletekre. Sőt pap lányt vett el feleségül, természetes módon az egyház szertartása szerint is összeházasodtak, de a fentiek miatt neki semmi bántódása, hátránya nem esett. Megtudhattuk róla azt is, hogy jelenleg a Protestáns Újságírók Szövetségének elnöke és a Budapesti Deák téri evangélikus gyülekezet presbitere, ő szervezi, illetve gyakran vállalja is az igefelolvasást az istentiszteleteken. Mélyebb hitvallásáról felolvasta a következő sorokat, amellyel zárta is a beszélgetést:

          A reformáció lényege: visszatérés az élet egyedüli forrásához, a Bibliához és élni annak tanítása – a tízparancsolat, a hegyi beszéd, a szeretet himnusza – szerint.

          A Biblia üzenetében és hatásában olyan felmérhetetlenül gazdag könyv, amely mindenkire egyéni és egyedi módon hat. Megszívlelendő a tanács: szánj rá életedből egy évet és olvasd el elejétől végéig a Bibliát.

          Sokszor idézem egyetértően a dél-afrikai Elisabeth Marais vallomását: „Húszéves koromig alig volt egyebem, mint a ruháim, a büszkeségem és az étvágyam. Húszévestől ötvenéves koromig olyan voltam, mint a szarka, mindent hazahordtam, ami megtetszett, és amit meg tudtam fizetni. Ötvenévestől hatvanéves koromig ültem, néztem és élveztem, amim van, de hatvan és hetven között abban leltem örömömet, hogy elosztogattam mindenemet. Most, hetvenévesen csak a Bibliámhoz, a szemüvegemhez és a műfogsoromhoz ragaszkodom.”

          A huszadik század második feléhez képest, amikor az európai emberek nagyon hittek a modernitásban, az utóbbi tíz-húsz évben mindinkább kiábrándulnak belőle. Előtérbe kerül a lelkiség, az emberi benső értékek keresése. És ebben szerepe lesz a Bibliának… Különösen, hogy a világháló minden eddiginél nagyobb lehetőséget kínál a bibliai világ megismerésére.

          A Biblia ott van a világhálón, a Biblia ott van a magyar családok háromnegyedében. Korholva, ténymegállapítva, mégis reménykedve teszi fel kérdéseit az Evangélikus Élet cikkírója: Olvassák-e? Felismerik-e, hogy mekkora kincs van a birtokunkban? Értékelik-e végre, hogy saját anyanyelvükön kapnak útikönyvet, receptgyűjteményt az életükhöz?

          A Biblia elsősorban nem betű, hanem lélek és élet.

          A Lélek gyümölcse viszont Pál apostol szerint: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás…

          A léleknek mindig van tartaléka: a hit. „Kinek az ég alatt már senkije sincsen, / Ne féljen: felfogja ügyét a jó Isten” – olvashatjuk Arany János Toldijában. „Hiszek hitetlenül Istenben, / mert hinni akarok…” – írja dacosan Ady Endre.

          Ahogy Gandhi hitt az erőszakmentességben, Szókratész az igazságban, Morus Tamás a tisztességben, Jézus a szeretetben, úgy kell hinnünk a békességben, tisztaságban, a világ szépségében, önmagunkban, a családban, a munkában, a hazában, a jövőben, és mindenekfelett az Istenben.

          Ő „törődik velem, személyesen büntet, vezet, elrendezi dolgaim, a mélybe taszít, minden pillanatban ellenőriz, építi körülöttem a világot és épít engem a világban…” – írja Márai Sándor. Minden mögött a Gondviselés van – hiszem én is. Ha valaki hisz, az legyen nyilvánvaló cselekedeteiben.

          A Deák téri evangélikus templomban is szokássá vált, hogy az oltári igét és az istentiszteleti hirdetést nem a lelkész mondja. Így aztán olykor én is az ambóhoz állok. Fabiny Tamás ezzel kapcsolatban többször hangoztatta, hogy a mikrofon mögött állok, ahogy megszoktam. Ő azonban zavarban van, amikor a templomban beszélek. A hirdetést záró doxológia után hiányérzete van. Valahol belül azt várná, hogy az ámen után azt mondjam: Ferencváros – Újpesti Dózsa 2:0”.

Október 17 – én még az előző hetinél is nagyobb érdeklődés várta a népszerű rockénekessel, Mező Misivel való találkozást. Noha a művelődési házba fértek volna még be, jó volt látni a sok falu- és környékbeli résztvevőt, sőt mint az est végén lezajlott hozzászólásokból megtudtuk, még Budapestről is jöttek érdeklődők.

Tiszteletes úr barátjaként köszöntötte és mutatta be vendégünket, akit először magánéletéről, zenei pályafutásának alakulásáról, majd világnézeti hovatartozásáról, hitéletéről és annak gyakorlásáról kérdezett.

Mező Misi nyíltan és őszintén válaszolt minden kérdésre. Megtudhattuk tőle, hogy a Békés megyei Gyulán született, négy gyermekes cigány családban látta meg Isten fényes egét. Gyermekéveit a család lakóhelyén, Dobozon töltötte, ott járt általános iskolába is. Szülei egyszerű, becsületes vidéki emberek voltak, édesapja a helyi TSZ-ben traktorosként dolgozott. Az iskolai oktatáson kívül éneket, zenét külön soha nem tanult, ének-zene tanárhoz nem járt. Azonban az ének és a zene szeretetét génjeiben, Isten által kapta. A család és a szűkebb muzsikus környezet támogató, tápláló hatása nagyban hozzájárult fejlődéséhez. Mivel nem voltak gazdagok, Misi először a nagybátyja gitárján próbálkozott a zenéléssel, amit nagyon szeretett. Mivel édesapja látta tehetségét és szorgalmát, egy kombájnos aratóversenyen nyert pénzéből igazi gitárt vásárolt a tíz év körüli fiának. „Egész Dobozon senkinek nem volt olyan gitárja, mint nekem!”

A fiú nagyon büszke volt a hangszerére, amely még elszántabbá tette a zene autodidakta módon való elsajátításában. Édesapja másként is segítette céljai elérésében. Művészeti vezetője volt egy hagyományőrző cigány együttesnek, amelyben Misi is szerepelhetett.

Élete első fellépésére 11 éves korában került sor. Az általános iskola elvégzése után Gyulára került középiskolába. Számára ekkor nyílt ki a világ. A tanulás mellett zenekart alapított, folyamatosan zenélt és énekelt két együttesben is. Asztalos szakmát, fafaragást, kosárfonást tanult, ezeket el is sajátította, de a zene mindennél jobban érdekelte.

1999-ben alakult meg a Magna Cum Laude zenekar, amelynek kezdettől fogva gitárosa és énekese volt és az a mai napig is. Országosan, sőt nemzetközileg ismert és népszerű zenekari pályafutásáról szerényen beszélt. Elmondta, hogy a kezdeti években, fiatalon és tapasztalatlanul ő is végigment azokon a buktatókon, amelyek a művészvilágban alkotó és élő zenészeket próbára teszi. Bevallotta, hogy nem mindig tudott ellenállni a különböző kísértéseknek, amelyeket az életmódja kínált. Akkor azt gondolta, hogy ez természetes, egy rockzenész nem is élhet másként.

Magánéletében komoly változást a 2005-ös év hozott, amikor megismerte későbbi feleségét. Kapcsolatuk 2010-ben házassággá érett. Boldog családi életet élnek, három gyermekük van.

Megtérését családi tragédia, konkrétan édesanyja halála után kialakult mély lelkiismeret-furdalása előzte meg. Misi évekig nem tudta megbocsátani magának a mulasztását, hogy a halála előtt nem búcsúzott el édesanyjától, pedig lett volna rá lehetősége. A hittel, a megváltással, a kegyelemmel és Szenczi Sándorral (a Baptista Szeretetszolgálat alapítója és vezetője) való találkozása segített kijönni lelki válságából. Isten mélyebb megismerésének igénye vezette ahhoz az elhatározáshoz, hogy elvégezze a Baptista Teológiát, amely idén sikerült is neki. Úgy érzi, és a megtapasztalt visszacsatolások megerősítik ebben, hogy más, jobb ember lett a hit által. Isten megbocsátott neki, mert az Úr előtt minden ember egyforma.

Megtérését, vallásának gyakorlását nyíltan vállalja. Családja, barátai (zenésztársai) és rajongói elfogadják, tiszteletben tartják kapcsolatát Istennel és a Baptista Egyházzal.

Én magam egy Papp László Sportarénában megrendezett koncerten személyesen tapasztaltam, hogy bár Misi nem kérkedett azzal, miszerint ő hívő ember, előadás közbeni viselkedésén, a nézőkhöz való viszonyulásán érződött és kifejezésre jutott Istennel való szeretetkapcsolata. Közvetlen és hiteles tolmácsolója volt Jézus legfőbb tanításának, a szeretetnek.

Tinnyei találkozásunk végén három dal előadásával ajándékozta meg a jelenlévőket, és az őszintén beszélgetős estéjével maradandó élményt adott nekünk. Köszönjük Misi!

Dr. Andorfer Miklós

presbiter