A Szentlélek közösségében

Nem látjuk, de érezzük, tudjuk – valóság Jézus Krisztus jelenléte közöttünk. Sőt azt is tudjuk, hogy a látás önmagában nem segítene. Erre utal legalábbis az emmausi tanítványok története, akik a feltámadott Krisztussal együtt mennek, Vele beszélgetnek, s mégsem ismerik fel Őt. Csak amikor megtöri a kenyeret a Feltámadott, akkor „nyílik meg szemük”; de ekkor már Krisztus eltűnt közülük (Lk 24,13-31). Milyen erő az, ami a szemmel nem látható, kézzel nem tapintható jelenlétet valóssággá váltja bennünk és közöttünk? Ez a Szentlélek!

Ma is így van: amikor gyülekezeti közösségben együtt vagyunk, amikor valamennyiünket ugyanúgy ragad meg Isten igéje, amikor együtt emlékezünk Krisztus váltsághalálára és a nekünk adatott új életre a sákramentumokban, akkor valamennyien megtapasztaljuk azt az erőt, amit a vallásüldözések sem tudtak legyőzni. Kívülálló bizonnyal megkérdezné: mi ez az erő? S talán egy újabb, Kálvin Jánosról szóló film címe adja vissza csodálkozásukat: „Megszállottak”. Mi azonban tudjuk, hogy ez az erő a Szentlélek ereje, amit érzünk templomon kívül is, egy hívő család szeretetében, vagy testvérek egymás közötti beszélgetésében. Mert a hit „a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés” (Zsid 11,1)

„Istent soha senki sem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk.” (1Jn 4,12)

Fotó:pixabay.com

Fotó:Pixabay

Lehet azt mondani, hogy a keresztyén hit tehát a Szentlélekbe vetett hit? Egy bizonyos értelemben mindenképpen: a teremtés nagy művét az Isten elvégezte, az újjáteremtés, a megváltás szintén univerzális értelmű – de az az apróság, ámde számomra legfontosabb dolog, hogy én is ebben hit által részesülhetek, hogy mindebben a jóban nekem is részem lehet, s hogy ebben nem vagyok egyedül, az nyilván a Szentlélek naponkénti megújító munkája bennem – bennünk.

Miért mondjuk akkor, hogy a Szentlélek ama Vigasztaló, akit Krisztus nevében az Atya küld (Jn 14,26)? Vigasztalásra szorulunk, vagy Pál apostollal állandóan örülnünk kell (Fil 4,4)? Bármennyire is logikai ellentmondásnak látszik: mindkettő igaz. Hiszen, akik az örök élet ajándékát kapták, azoknak mindig van okuk örülni! Ugyanakkor azonban a „van” és a „legyen” között olyan feszültség van, aminek feloldására önmagunktól képtelenek lennénk: az út a Krisztus visszajöveteléig nem könnyű, hanem buktatókkal van tele.

Krisztus a te Megváltód, az örök életet te kaptad Tőle. Neked kell Vele találkoznod, Ő kell, hogy megérintsen téged, az Ő szavát kell hallanod, Őt kell követned.

Viszont, hogy meg tudj állni a hitben, ahhoz szükséged van a Vigasztalóra, aki mindenre megtanít, Akit meg tudsz tapasztalni a hívők közösségében, akikkel együtt tudsz épülni és gazdagodni – és akikkel a templom nélküli városban is együtt leszel, ahol Isten lesz minden mindenekben (1Kor 15,28).

Dr. Karasszon István

A Károli Gáspár Református Egyetem

Tanszékvezető professzora