Húsvétról szólva négy rövid verssor jutott az eszembe, jóllehet a vers inkább nagypéntekről szól, mint sem húsvétról:
„Két nyakas, magyar kálvinista,
Miként az Idő, úgy röpültünk,
Apa, fiú: egy Igen s egy Nem,
Egymás mellett dalolva ültünk
S miként az Idő, úgy röpültünk.”
(Ady Endre: Krisztus-kereszt az erdőn)
Egy
igen és egy nem. Másképpen mondva: amikor bemegyek a templomba
vasárnap, még a falak is az igent, visszhangozzák: Krisztus feltámadt!
Valóban feltámadt! Amikor kimegyek az utcára, bemegyek a boltba,
beszélek a szomszéddal minden lélegzetvétel a nemet ismétli. Nincs
feltámadás. „Feltámad a szél, feltámad a tenger, de nem támad fel
egyetlenegy ember sem.” Ezt már egy kortársunk írta, akinek igen
fiatalon halt meg a felesége. A házastársunk az életünk másik fele,
szóval az életünk egyik fele hal meg ilyenkor. A halállal minden
megváltozik. Az ember a gyászban nagyon magányossá válik. Egyszerűbb
lenne a halált elkerülni, mint sem a feltámadást propagálni. Porból már
nem lehet embert fabrikálni. Élőt végképp nem.
Valóban,
az igen a nehezebb ügy. Az igen nem védhető, mert észérvekkel nem
bizonyítható. Azt gondolom, hogy ezt már a tanítványok és az
evangéliumok írói is tudták. Jézus feltámadása meghaladja az emberi
lehetőségeket és az ésszerűség határait. Ebből következően meg sem
próbálták leírni hogyan történt. Ha megtörtént, hadd maradjon az Isten
saját titka. De mi marad akkor nekünk?
A „nem”
után jön az „Ámde!” „Ha Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi
igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is. Ámde Krisztus feltámadt a
halottak közül, mint az elhunytak zsengéje.” (1Kor. 15, 14,20) Mintha
azt mondanánk: Gyászoltam, ámde Isten megvigasztalt. Elestem. Ámde Isten
felemelt. Bezáródott előttem egy ajtó, ámde Isten kinyitott egy kaput.
A
történettudomány nagypéntekig és a temetésig tudja követni Jézus
életét. Ámde a húsvéti történetben van egy jelenet, amikor két tanítvány
szinte versenyt fut az üres sírig. Ott megy aztán a hezitálás: menjünk
be, ne menjünk be, merjünk, ne merjünk. Végül mind a kettő bemegy szép
sorban. De csak az egyikükről jegyzik fel, hogy látott és hitt, mint aki
egyszer csak megértette a történetet. (Jn. 20 1-10)
Egy
idős lelkipásztor mondta egyszer, hogyha világosan akarunk látni és
érteni valamit, nem ártalmas néha az ellentétét is meglátni és
megérteni. Az ellenpont sokat segít. A világosságot a sötétség felől, az
életet a halál felől, a kenyeret az éhség felől lehet igazán értékelni.
A boldogságot is az fogja igazán becsülni, aki volt már boldogtalan, a
szeretetet az, aki megélte a kiközösítést, a szeretetlenséget, az
elutasítást és így tovább…Az üres sír: igen és nem egyszerre. De már az
igen erősebb.
Jó lenne eljutni eddig a
felismerésig. Húsvét így lehetne igazán felszabadult ünnepé. De ma
mindent bizonyítani kell. A feltámadást pedig nem lehet bizonyítani csak
elhinni. De ez már egy nagy ugrás.
A húsvét
héber neve Peszáh, mely az egyiptomi kivonulásnak az ünnepe. A szó
jelentése: átugrik, kikerül, megkímél. A szó arra a történelmi eseményre
utal, amikor Isten csapása elkerülte a bárány vérével megjelölt házakat
Egyiptomban. Ezen az éjjelen a fáraó végül elengedte Izrael népét a
fogságból, akik, elindultak azon az úton, ami sok megpróbáltatás, kaland
és Istennel folytatott vita után egészen Jézus haláláig és a
feltámadásig tartott. Éppen ezért nevezik húsvétot a szabadság ünnepének
is. Itt tartunk most. Csak egy igen kell. Az igenhez pedig a hit
nagyszerű ugrása.
Csoma Áron