Homokszobor Fesztivál Tinnyén

Tinnye kultúrtörténetében Monostori Ferenc szobrászművész homokszobraival új fejezet kezdődhet. A 2018. április 20-án megnyílt kiállítás olyan országos nyilvánosságot kapott, amely után már lehetséges, hogy falunkról első körben nem az Üvegtigris című film fog eszébe jutni az embereknek. Monostori Ferenc ismert és foglalkoztatott művész, aki járja a világot, de számára mégis nagyon fontos volt, hogy legszűkebb hazájában, Tinnyén hozza létre régóta dédelgetett álmát: a Homokszobor Fesztivált.

A nagyszabású fesztivál megszervezéséhez támogatókra volt szükség. Szerencsére, akadtak ilyenek – legfőbb helyen említeném Tóth János urat, aki finanszírozta az alkotásokat.

A művész a fesztivál témájának négy világvallást választott, s ezeket formázta meg homokból, a számára legmeghatározóbb szimbólumokat kiválasztva. A téma talán soha nem volt ennyire időszerű…

A tömegkommunikáció robbanásszerű fejlődése, a migráció megindulása és a multikulturalizmus terjedése a vallásokat is közelebb hozta az emberekhez. Az életformák egyre hasonlatosabbá válnak, éljen az ember Pekingben, Isztambulban, vagy Budapesten, így a vallás is kikerül egy kultúra zárt egységéből. Gondoljunk például a márkás öltözékekben könyveket ajánló, adománygyűjtő krisnás fiatalokra nagyvárosaink utcáiról, hogy ők mennyire távol vannak az indiai szegénynegyedek világától. Ezek után feltehetjük a kérdést: miért pont a kereszténységet válasszuk?  Hiszen életmódunk egységesült, hozzá tudunk jutni az ismeretekhez, ráadásul ezek a vallások kiállták az idők próbáját is, és a mai napig több millió követőjük van.

Számomra erre Csoma Áron tiszteletes, valamint Feri szobrai adták meg a magyarázatot. A keresztény vallás Istene miben különbözik más vallások isteneitől? Abban, hogy ez az Isten személyes Isten, kapcsolatot akar velünk teremteni, fontosak vagyunk számára. Értékrendet nyújt abban, hogy nem tesz különbséget ember, s ember között. „Egy vérből származunk, szeresd az Urat, és szeresd a másik embert”. A teremtő Isten a világot akarattal hozta létre, melynek van kezdete és van vége. S nekünk, embereknek, van pontos helyünk ebben a világban, nem vagyunk a véletlenre bízva.

Feri a kereszténység szimbólumaként azt a Jézust ábrázolta, aki fájdalmak közepette a kereszten meghal bűneink megváltásáért. Ez a jelenet nagyon jól illeszkedik Áron által elmondott, a kereszténység lényegét megvilágító, gondolatokhoz. A szobor misztikájához hozzátartozik, hogy a művész a szoborral, az időjárás miatt éppen Nagypéntekre készült el.

A fesztivált megnyitó beszéd után, a tinnyei Kodoba Béla Népzenei Tankör következet, mely műsorán erdélyi népzenei darabok szerepeltek. Az előadás meglepetéseként szolgált, hogy a palatkai részbe bekapcsolódtak a Dobai Benedek által ideszervezett, méltán világhírű Magyarpalatkai Zenekar tagjai is.

A népzenei blokk után a Czakjazz Kvártett jazz muzsikája szórakoztatta a közönséget.

Érdemes többször kisétálni a helyre, ahol a szobrok mellett kicsit megpihenhetünk, szellemileg felfrissülhetünk.

Czakó Péter

A Lélek koldusai

„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.”

(Mt. 5,3)

A szociális otthon istentiszteletén történt, hogy az egyik nagyot halló néni egyszer csak hangosan felkiáltott az együttlét közben: „Ez nem élet”! Csak ennyi volt. Nem fejtette ki, nem mondott többet, de a kiáltás még percek múltán is visszhangzott a teremben. A néni jó ideje él süketen, nem tud zökkenőmentesen kommunikálni a környezetével – ezt megszokta már, így feleslegesen nem kezd bele semmilyen párbeszédbe. Szerintem, az istentiszteletből sem ért soha semmit, hiszen ha a hangos kiabálással akarok elérni hozzá, az sem áll össze értelmes szöveggé a számára. De mindig velünk van, mert itt mégis történik valami…

Talán éppen ez az, amiért pontosan értem ennek a kiáltásnak minden mélységét, szomorúságát, fájdalmát. Az önmagába zárt élet kiáltása volt ez, amelyik olyan lelakatolt doboz már, aminek nincs se kijárata, se bejárata, és nem léteznek benne már igazi lehetőségek sem. A szociális otthon ilyen világ. Süketen – vagy agyvérzéssel a beszédképesség hiányával tolókocsiban ülve – a doboz még zártabb és kilátástalanabb. A legtöbb itt lakónak  nincs már külső kapcsolat sem, vagy csak nagyon elvétve. Nincsenek igazi impulzusok, feladatok. Valójában, aki itt bent lakik, többségük már nem fontos senkinek. Csak úgy vannak… Várják az elkerülhetetlent. Pedig nem csak idősek élnek itt. Olyat is ismerek, aki még 50 sincs. Csak hát az életük valahol kisiklott és összezsugorodott.

Azt hiszem, minden ember életében vannak olyan életszakaszok, amelyekre illik a jelző: összezsugorodott, önmagába záródott, begubódzott. Ilyen-olyan krízisek idején könnyen csapdába esünk. Azután vagy kijövünk belőle vagy nem…

Így járt egyébként az első keresztény közösség is. Amikor Jézust kivégezték, és sokan elfordultak tőlük, sőt fenyegették őket. Ők pedig bezárkóztak egy szobába, magukra zártak ajtót és ablakot, nem akartak találkozni senkivel. Bent azután nyalogatták a sebeiket, sajnálták magukat a kudarcért, a csalódásért, a be nem teljesült vágyakért és ígéretekért, amivel Jézus bíztatta őket. Szerintem, ha szavakban nem is, de ők is érezhettek hasonlót, mint kései utódjuk, ez a süketségre ítélt néni: „Ez nem élet”!

Vajon van-e kiút ezekből az összezsugorodott élethelyzetekből? Meggyőződésem, hogy Pünkösd a kiutat kínálja. Pünkösd a Szentlélek kitöltetésének ünnepe.

Isten Lélek – írja Pál apostol.  Ma éppen a Szentlélek által lesz Isten megtapasztalható élménnyé a számunkra. A Lélek eljövetele mindent át tud alakítani, fel tud fordítani. A tanítványokkal is ez történt. Lukács erről így számolt be: „Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak.” (Ap.Csel. 2, 1-4)

Jött a zúgás, a szél, a tűz. A tanítványokról pedig lehullottak a „bilincsek”, amelyet a körülmények és önmaguk zártak magukra. A Lélek, azaz Isten jelenléte hirtelen jön és ellenállhatatlan erővel. Ezek az emberek pedig ajtót és ablakot nyitottak a világnak, kiléptek az emberek elé és bátran, jól érthetően – ahogy Lukács fogalmaz – Isten nagyságos dolgairól beszéltek.

Miről is beszélhettek volna, hiszen meggyógyultak! Hol van már a félelem, hol vannak már a sebek, az önsajnálat, a csalódás? Elfújta a szél. Helyébe pedig jött a tűz, ami ezreket gyújtott lángra. Milyen tűz? Ami a Lélek miatt égett a tanítványokban, és ami éppen ezért kapott lángra az őt hallgatókban is.

Pünkösd ezért lehet útja a gyógyulásnak: az új kezdetének, az indulásnak ünnepe.

Mire van szükség, hogy idáig eljussunk? Két dologra. Vágyra és imádságra. A Vágy a lelki szegények vágya. A lelki szegények – szó szerint, akik össze vannak kuporodva és koldulnak. De ők már nem elégednek meg kevesebbel, mint az Isten valódi igazi jelenlétével. Ők a Szentlélek koldusai. Ezért mondja rájuk Jézus: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.” (Mt. 5,3).  A másik tennivaló az imádság. Nem litániákat kell mondani.  Elég egy mondat, vagy egyetlen szó, vagy a felfelé figyelő csend. A lényeg a szükség megélése. Mintha azt mondanánk: szükségem van rád Istenem. És akkor már mondjuk is ki. A tanítványok ott a magukra zárt életben, házban sokat imádkoztak a Lélek kiáradásáért, Isten jelenlétért is. És egyszer csak megtörtént…

Ilyen Pünkösdöt kívánok mindannyiunknak, az életünk gyógyulásáért is!

Csoma Áron

A boldog ember inge

Egyszer volt, nem is nagyon régen, nem is a világvégén, hanem itt, ebben a mi görbe országunkban, volt egy király, de nem akármilyen király ám, hanem jóságos is, igazságos is. Aztán ez a király egyszer igen megbetegedett. Nagy bánat emésztette. Az lehetett a baja, hogy mindenhonnan csak panaszt hallott: nem elég fehér a kenyér az uraknak, nem elég puha az ágy a katonáknak, nem terem eleget a föld a parasztoknak.

Gondolta, útra kél, elindul, s addig megy, amíg meg nem gyógyul. De a felesége azt mondta neki, hogy addig ő bizony el nem engedi, amíg meg nem hallgatják, mit mond a mindentudó bölcs öregasszony a király bajáról. Azt mondja a király:

– No, jól van, hívjátok elő azt az asszonyt. Hadd hallom, mit mond!

Jött is rögtön az asszony, mert ott lakott a várban, hiszen ő dajkálta, ő nevelte a királyt az öccsével együtt, amíg embernyi ember nem lett belőlük. Mikor meglátta a király az asszonyt, el is mosolyodott. Már ennek is megörültek az udvarbéliek, mert jó ideje nem látták mosolyogni a királyt.

– No, öreganyám, hogyan gyógyulhatnék én meg ebből a nehéz bajból?

A bölcs öregasszony megnézte a király tenyerét. Látta, hogy nem éppen sima, mert a király már a favágást is megpróbálta, csak hogy meggyógyuljon. De nem használt az sem.

   Aztán levetkőztette a dada a királyt derékig, hogy lássa, nem ott van-e a baj? De ott se talált semmit, hacsak azt a két nagy kék foltot nem, amit akkor szerzett, amikor egy szegény embernek segített zsákot vinni a malomba és ráesett a gerenda.   

   Hát addig faggatta a király a dadát, amíg az el nem árulta, mit gondol felőle:

   – Felséges királyom, én már csak megmondom: addig ki nem gyógyul felséged e nehéz nagy bajból, amíg egy boldog ember ingét magára nem veszi.

   Megörültek az udvari emberek: ez aztán nem nagy dolog. A király úgyis szeret az országában járni-kelni, biztosan hamar talál majd egy boldog embert.

   Másnap el is indult a király. Legelőször végigjárta az udvarbélieket, és kérdezgette tőlük, van-e köztük olyan, aki boldog.

   Egyik azt mondta: kevés a fizetés. A másik: nehéz a megélhetés. Boldog azonban egy se volt.

Ment tovább a király. Betért a városban több helyre is, ment a katonákhoz, ment a papokhoz. A katonáknak kevés volt az abrak, amit a királyi magtárból osztottak, pedig még az udvaron is azon jártak a lovak. A papoknak meg nagyobb harangra kellett volna a király pénze, pedig minden sarkon csak úgy zúgtak a harangok.

   – Na hát, itt sincsen boldog ember – gondolta a király. – Majd talán a falusiak között.

   De ott se járt jobban. Ahová csak betért szegényes ruhába öltözött vándorként, mindenütt panaszkodtak, hogy sok az adó, kevés a termés, pusztul a jószág, és így tovább.

   Egy este, mikor már nagyon elfáradt, betért egy takaros kis faluba.

   – Na, itt biztosan meglelem, amit keresek – gondolta magában. Szállást kért az egyik házban, adtak is neki. Jót aludt és másnap újra kezdte a kérdezősködést, hol találhatna egy boldog embert, akitől elkérhetné az ingét.

   A bíró azt panaszolta, hogy nagy a sár: ha jól megrakják a vásáros szekereket, hat ökör se bírja elhúzni őket, mégsem csináltat utat a király. A pap meg jószerével szóba sem állt vele, úgy el volt foglalva. Éppen összeírják a falu népét – mondta –, mert így kívánja a király.

   Meglátott akkor a király a pap udvarán egy szegény favágó embert. Olyan vidáman hasogatta a fát, hogy öröm volt nézni.

   Éppen akkor hozta neki a felesége az ebédet. Letette az ember a fejszét, s jókedvűen megette a ciberelevest. Pár kanállal még hagyott a csuporban, hogy az asszony is egyen belőle, hiszen biztosan elfáradt, amíg ideért. Amikor pedig a két ember jóllakott, elkezdtek beszélgetni, de olyan boldogsággal, hogy csak úgy repesett a király szíve. Na hát, mégiscsak meg fogok gyógyulni – gondolta –, mert itt az én emberem.

Oda is ment hozzájuk, szóba elegyedtek.

   – Látom, van munkád is, meg jó feleséged, a mindennapra valótok is biztosan megvan. Boldogok vagytok, ugye?

   – Hát bizony mi, hála a jó Istennek, boldogok vagyunk, cimbora. Van munkám, kenyerem, néha még egy kis hús is jut. Ennél többet, jobbat én nem is kívánok.

   Megörült a király! El is kezdte mondani rögtön.

   – Hallod-e, te szegény ember, ha már ennyire boldog vagy, add nekem az ingedet, hogy elvigyem a királynak, merthogy az nagy beteg, aztán csak akkor gyógyul meg, ha egy boldog ember ingét magára veszi. Ne sajnáld ideadni, mert jól megfizetik neked azt az inget, ne félj.

   Hej, megvakarta a fejét a szegény favágó. Fel is állott nagy búsan a helyéről, s úgy mondta szomorúan:

   – Ó, te szegény jó cimbora! Sajnálom én a királyt tiszta szívemből, de nekem nincs ingem.

   Avval kigombolta a csupafolt kabátját, s megmutatta a pucér mellét. Hát a király majd hanyatt esett, hogy egy szegény favágó akkor is lehet boldog, amikor inge sincsen.

   Így aztán nagy bánatosan hazaindult. El is határozta, hogy beszélhetnek az urak, ő ezután is az ilyen ágrólszakadt szegény embereket szereti majd a legjobban, és segít is rajtuk, ahol csak tud. Hadd legyen annyi pénzük, hogy ing fedhesse a testüket. Mert az mégiscsak szégyen, hogy egy beteg király ne találjon inget egy ilyen jóravaló emberen.

népmese

Torony a magas égig Történet Bob Hartman: Mesélő Biblia című könyvéből

Isten figyelt.

Zimm-zumm. Dirr-durr.

Isten fülelt.

Kipp-kopp. Csitt-csatt.

Valami történik Sineár földjén. Isten még jobban hegyezte a fülét.

– Hé te – szólt egy langaléta alak –, dobj nekem egy téglát!

– Hallod-e – kapott a szón egy kis köpcös –, ide tudnád adni azt a baltát?

Mindenfelől összegyűltek az emberek, ahol csak laktak a földön. Voltak ott alacsonyak, magasak, kövérek, soványak. Mindenfélék. Egy tornyot építettek!

Rakták a sok téglát egymásra. Feljebb és feljebb. Keverték a maltert. Gyártották a téglát. Hordták a torony tetejére, egészen a magas égig.

Hatalmas munka volt. Kemény. De gyorsan haladtak, mert értették egymást, egy nyelven beszéltek.

Isten pedig figyelt és fülelt.

És mit hallott?

– Mondd – kérdezte egy kövér –, miért is építjük ezt a tornyot?

– Ha elkészül – vigyorgott egy sovány –, ez lesz a tornyok tornya. Aki csak elmegy mellette, ámul és bámul. Nagyobbak leszünk, mint a legnagyobb király. Fontosabbak leszünk, mint maga Isten!

Isten akkor fintorgott egyet. Azután elmosolyodott.

– Fontosabbak nálam? Majd meglátjuk – kuncogott magában.

Hogy ezután mit tett, ki tudja? Talán intett a kezével. Talán mormolt valamit az orra alá. Vagy csak támadt egy gondolata. Nem tudjuk. De az biztos, hogy végrehajtotta a világ legelső trükkjét.

Aztán figyelt és fülelt tovább. Ez volt, amit hallott:

– Hé te – szólt a langaléta –, adj nekem egy kis maltert.

– Milter? – horkant fel a köpcös. – Milt malt ter tortör? (Vagyis hogy: Mi van? Mit beszélsz?)

Kép Isten megint kuncogni kezdett. Tetszett neki a dolog.

– Bocsánat – mondta a kövér –, kölcsön tudnád adni a kalapácsodat?

De a sovány csak bámult rá. Semmit sem értett.

– Kala csáp? – kérdezte. – Kala csa ki köcs-bocs. (Avagyis: Mi a baj? Beszélsz itt össze-vissza.)

Hirtelen megállt a munka az egész toronyban. Senki sem értette a másikat. Egyetlen nyelvből egyszer csak ezer lett. Hogyan haladhattak volna így tovább?

Másztak lefelé a toronyból, lejjebb, egyre lejjebb. Aztán eldobták szerszámaikat, és elmentek. Otthagyták a tornyot félig készen.

Jöttek a félkész toronyhoz később sokan. De hiába ámultak és bámultak, nem csodálták az építőit. Volt, aki kuncogott. Volt, aki ujjal mutogatott. S olyan is volt, aki azt mondta:

– Ám-bám… bá-bele-búbele-bam. (Vagyis hát: No lám… mégse lettek nagyobbak Istennél.)

Forrás: miklyazsolt.eoldal.hu

És képzeld, Uram…

Döbrentey Ildikó: És képzeld, Uram… – A 21. század zsoltáraiból című különösen őszinte, egyedi hangú imádságos könyvet felnőtteknek ajánlom.

Imádkozni, az Urral beszélgetni jó és megnyugtató. Döbrentey Ildikó templomban elmondott egyszerű, de annál bölcsebb imái ilyenek. Őszinte, szívből jövő szavak ezek. Megszólal bennük  a  születő  élet  fölötti  csodálat  és  hála, az  eltávozott  barát  iránti  szeretet, a falu  harangjának hazahívó köszöntő bongása. Egyszerű tengermély forrás ez az imádságoskönyv, amit őszi estékre kifejezetten ajánlok!

(Megrendelhető a bookline.hu-n.)

Asbóthné Molnár Ildikó

presbiter