Olyan, mintha évek teltek volna el az óta.
Pedig csak három hónapja… Lepörgött a nyár, belevágtunk egy újabb tanévbe,
őszbe, régi vagy új munkánkat folytatjuk/kezdjük, tapossuk a szokásost, s jó
visszaidézni azt a béke-jókedv-szeretet-odafigyelés-tartalom szigetét, ami a
szarvasi tábor volt. Bányászni kell az emlékeket, de csak az elején, mert
hipp-hopp beindul a nosztalgia lavina, csupán győzni kell kiszemezgetni a
lényegeset. Nem nehéz, csak a konkrétumok, meg a pontosság végett szükséges.
Miért nem nehéz? Mert az érzés, a hangulat, a tartalom, mélységek és magasságok
részemmé váltak kitörölhetetlenül. „Púpom” lett. A teve a vizet, én a lelki
muníciómat viszem benne.
Szarvas. Ez is olyan szeglete
az országnak, ahol még nem jártam. Várom. Várjuk a kisebbik fiammal együtt. Új
hely, új helyzet, hisz először táborozunk a piliscsabaiakkal együtt, egyáltalán
a gyülekezettel együtt. Nyár, víz, társaság felnőttnek-gyereknek, csak jó
lehet! Bár a gyermek kis fenntartással vette tudomásul, hogy kötött programok
vannak, ami ugyan nem kötelező, de erősen ajánlott, s mi van, ha nem fogja jól
érezni magát ettől. Mire ezt végigbeszéltük, a GPS és némi telefonos segítség
igénylése után meg is érkeztünk.
- Ez? Anya, eltévedtünk! – tört ki Aporból
és Gergőből is a kétségbeesés, amikor beparkoltam szállásunk udvarára.
- Retro! – kacagtunk Angélával – most
megtapasztaljátok, hogy „bezzeg a mi időnkben” milyen volt.
Visszafogottan
elmajszolták a vacsorát, elfoglaltuk a szobáinkat (nagyon RETRO J! ) és elindultunk terepszemlére. Ettől
a pillanattól kezdve csak a hangjukat hallottuk, vagy látni véltük, hogy ők is
ott cikáznak a többi gyerekkel a ház körül még sötétben is, esetleg megjelentek
az úszónadrágjukért, törülközőjükért. Csobbantak, csilingelt a nevetésük és egy
este sem kellet altató nekik. Fellélegeztem, a gyermek jól érzi magát. Otthon
van.
Minden
kopottsága ellenére, vagy azzal együtt, a helyszín tökéletes. A ház és a víz
(Holt-Körös) közötti kis terület egyik felén asztalok-padok, a másik meg pázsit
(sátrak, tollasozók, hintázók). Itt zajlik az élet. Mindenki együtt,
kisebb-nagyobb csoportokban, csecsemőtől nagyszülőig. Mónika és Balázs egy
összeismertetős kvízzel készült az első estére. Minden táborozó felnőtt minimum
egyszer szerepelt a játékban, a többieknek ki kellett találni, hogy kiről van
szó, vagy azt, hogy melyik állítás illik rá a négy közül. Jó móka volt, sok
munka, odafigyelés és szeretet az összeállításában. Nagyokat kacagtunk, korántsem
ismertünk még mindenkit, de elindultuk, együtt, egymásért. Az első estét
sikerült éjjel két óra körül befejezni. S ez így ment estéről estére. Hiába
bíztattuk egymást, hogy le kéne feküdni, mert holnap korán kell kelni, hisz vár
a „Kávézz velem” első beszélgetőtársa, nem kapkodtuk el a takarodót. Egyszerűen
jól akartuk érezni magunkat, beszélni, hallgatni, látni, nem csak nézni,
rezzenéseket érzékelni és reagálni lehetőleg mindenre, mindenkire. Így is
tettünk.
Történt
ezek után, hogy alig 4-5 órányi alvással vértezve – tétován ugyan, hogy van-e
hozzád hasonló elvetemült –, távolról figyelted a vízpartot, vajon tényleg
lesz-e reggeli úszás a kávézás előtt. Volt. Szerény létszámú, de annál
lelkesebb csapatkával. Ezzel be is állt a rend. Már ami a szabadon választott
időtöltést illeti: későn fekszel, korán kelsz! Teszed mindezt saját
akaratodból, jókedvvel.
Az első közös kávézással beindult a rendszer.
A tervezett. Minden reggel, azaz négy alkalommal lehetőség volt megismerni,
meghallgatni egyik táboros társunkat és kérdezni is tőle, bár ebben a műfajban
kicsit szemérmetes volt a társaság. Aztán reggeli áhítat, közös éneklés,
reggelizés és kiscsoportos beszélgetések, minden nap adott téma és adott
helyzet kapcsán. A felnőttek önjáró módon, egy-egy moderátorral vonultak félre
és másfél óra múlva minden csapat beszámolt a tapasztalatairól. Izgalmas
feladat és nem könnyű, de nagyon hasznos.
A
gyerekeknek ebben az időben szintén korosztályos foglalkozások voltak, a
fiatalok (FÉK- Fiatalok az Élet Küszöbén) délután vonultak félre. Muszáj
megemlítenem, mennyire jóleső tapasztalat volt, hogy nem csak a felnőttek
figyeltek a gyerekekre, de ők maguk is egymásra, a gimisek odaadó szeretettel
gardírozták az egészen kicsiket.
Az idő repült. Alig
reggeliztünk, már jött az ebéd (mindig finom és túlságosan is bőséges), újra
csobbanás és lehetőségként egy kis délutáni szieszta. Nem sokan éltek vele.
Inkább kint voltuk ismét együtt. Mindegy, milyen napszak volt, ha lehetett ott
ücsörögtünk kint az asztaloknál, figyeltük a gyerekeket, úsztunk, és újra meg
újra beszélgettünk, (meg)hallgattunk, örültünk, hogy van ilyen. Hogy nem kell
futni sehová, nem kell főzni, folyamatosan feladatokat megoldani… Egyszerűen
csak léteztünk, figyelve és reagálva egymásra, ki-ki a maga habitusa, képessége
szerint, de mindenki nagy szeretettel és odaadással. Mert jó volt együtt, egymásért
lenni.
„Csak”
Mónika, Áron és a segítőik – többnyire piliscsabaiak – dolgoztak. Nem keveset.
Értünk. Tették ezt mindig mosolygósan, szeretettel, négy napon át, napi 18-20
órában. KÖSZÖNET érte!!! Még a titokzatos, senki által nem látott fekete bogár
rettenetes csípése sem tántorította el őket. Pedig cudarul eredményesen
működött minden este. Mármint a bogár. Is. Öröm az ürömben, hogy a gyerekekkel
kíméletes volt. A felnőttek lába viszont vörös lett és iszonyatosan bedagadt.
Fájt is. Persze mindezt lehet azért tette soha nem látott bogarunk, hogy ne
feledkezzünk meg majdnem felhőtlen jókedvünkben az élet nem fenékig tejfel
voltáról sem. Ki tudja?
Felhőtlenség.
Igen. Annak, aki nem ment be az imasátorba, végig az lehetett. Aki bement, az
bizony utazott napsütésben, sűrű sötét fellegek között, szélcsendben, viharban,
kinek mit hozott elő az az út, melyen – ha belépett már nem volt meghátrálás –
végigment. Magán, magában, szívében, lelkében, elméjében… Olyan volt, mint egy
zarándoklat, vagy Canossa járás magadban, a Megváltóddal. Megjártad a
bugyrokat, hogy még fényesebben süssön utána a Nap!
Nem
igazság, hogy így telik az idő! Ez járt a fejemben az utolsó esti
bizonyságtételt hallgatva. Mert az is volt mind a három este. Csodás embereket
ismerhettünk meg, akik megvallották hitüket, merték vállalni önmaguk és
mindannyiunk előtt életüket, sorsukat, tévedéseiket, útkeresésüket, vélt, vagy
remélt célba érésüket.
Vége.
Indulás napján az eső is eleredt. Nem tudta elmosni azt a rengeteg élményt, mellyel
itt gazdagodtunk! Ki-ki vitte magával a neki legkedvesebbet. Vagy a napi
programok tartalmát, az imasátor „camino”-ját, vagy egy-egy ember barátságát,
az arborétumi sétát, esetleg a hajókázást, netalán a város és templomnézést, de
az is lehet, hogy a kajakozást, focit, vagy egyszerűen ezt a négy napot
mindenestől, szépen becsomagolva kedvenc emlékei közé.
Gajdó Delinke
