„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek
országa.”
(Mt. 5,3)
A szociális otthon
istentiszteletén történt, hogy az egyik nagyot halló néni egyszer csak hangosan
felkiáltott az együttlét közben: „Ez nem élet”! Csak ennyi volt. Nem fejtette
ki, nem mondott többet, de a kiáltás még percek múltán is visszhangzott a
teremben. A néni jó ideje él süketen, nem tud zökkenőmentesen kommunikálni a
környezetével – ezt megszokta már, így feleslegesen nem kezd bele semmilyen
párbeszédbe. Szerintem, az istentiszteletből sem ért soha semmit, hiszen ha a
hangos kiabálással akarok elérni hozzá, az sem áll össze értelmes szöveggé a
számára. De mindig velünk van, mert itt mégis történik valami…
Talán éppen ez az, amiért pontosan értem ennek a kiáltásnak minden
mélységét, szomorúságát, fájdalmát. Az önmagába zárt élet kiáltása volt ez,
amelyik olyan lelakatolt doboz már, aminek nincs se kijárata, se bejárata, és
nem léteznek benne már igazi lehetőségek sem. A szociális otthon ilyen világ.
Süketen – vagy agyvérzéssel a beszédképesség hiányával tolókocsiban ülve – a
doboz még zártabb és kilátástalanabb. A legtöbb itt lakónak nincs már külső kapcsolat sem, vagy csak
nagyon elvétve. Nincsenek igazi impulzusok, feladatok. Valójában, aki itt bent
lakik, többségük már nem fontos senkinek. Csak úgy vannak… Várják az
elkerülhetetlent. Pedig nem csak idősek élnek itt. Olyat is ismerek, aki még 50
sincs. Csak hát az életük valahol kisiklott és összezsugorodott.
Azt hiszem, minden ember életében vannak olyan életszakaszok, amelyekre
illik a jelző: összezsugorodott, önmagába záródott, begubódzott. Ilyen-olyan
krízisek idején könnyen csapdába esünk. Azután vagy kijövünk belőle vagy nem…
Így járt egyébként az első keresztény közösség is. Amikor Jézust
kivégezték, és sokan elfordultak tőlük, sőt fenyegették őket. Ők pedig
bezárkóztak egy szobába, magukra zártak ajtót és ablakot, nem akartak
találkozni senkivel. Bent azután nyalogatták a sebeiket, sajnálták magukat a
kudarcért, a csalódásért, a be nem teljesült vágyakért és ígéretekért, amivel
Jézus bíztatta őket. Szerintem, ha szavakban nem is, de ők is érezhettek
hasonlót, mint kései utódjuk, ez a süketségre ítélt néni: „Ez nem élet”!
Vajon van-e kiút ezekből az összezsugorodott élethelyzetekből? Meggyőződésem,
hogy Pünkösd a kiutat kínálja. Pünkösd a Szentlélek kitöltetésének ünnepe.
Isten Lélek – írja Pál apostol. Ma
éppen a Szentlélek által lesz Isten megtapasztalható élménnyé a számunkra. A
Lélek eljövetele mindent át tud alakítani, fel tud fordítani. A tanítványokkal is
ez történt. Lukács erről így számolt be: „Amikor
pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen,
hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte
az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük,
amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek
Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek
adta nekik, hogy szóljanak.” (Ap.Csel. 2, 1-4)
Jött a zúgás, a szél, a tűz. A tanítványokról pedig lehullottak a
„bilincsek”, amelyet a körülmények és önmaguk zártak magukra. A Lélek, azaz
Isten jelenléte hirtelen jön és ellenállhatatlan erővel. Ezek az emberek pedig
ajtót és ablakot nyitottak a világnak, kiléptek az emberek elé és bátran, jól
érthetően – ahogy Lukács fogalmaz – Isten nagyságos dolgairól beszéltek.
Miről is beszélhettek volna, hiszen meggyógyultak! Hol van már a félelem,
hol vannak már a sebek, az önsajnálat, a csalódás? Elfújta a szél. Helyébe
pedig jött a tűz, ami ezreket gyújtott lángra. Milyen tűz? Ami a Lélek miatt
égett a tanítványokban, és ami éppen ezért kapott lángra az őt hallgatókban is.
Pünkösd ezért lehet útja a gyógyulásnak: az új kezdetének, az indulásnak
ünnepe.
Mire van szükség, hogy idáig eljussunk? Két dologra. Vágyra és imádságra. A
Vágy a lelki szegények vágya. A lelki szegények – szó szerint, akik össze
vannak kuporodva és koldulnak. De ők már nem elégednek meg kevesebbel, mint az
Isten valódi igazi jelenlétével. Ők a Szentlélek koldusai. Ezért mondja rájuk
Jézus: „Boldogok a lelki szegények, mert
övék a mennyek országa.” (Mt. 5,3).
A másik tennivaló az imádság. Nem litániákat kell mondani. Elég egy mondat, vagy egyetlen szó, vagy a felfelé
figyelő csend. A lényeg a szükség megélése. Mintha azt mondanánk: szükségem van
rád Istenem. És akkor már mondjuk is ki. A tanítványok ott a magukra zárt
életben, házban sokat imádkoztak a Lélek kiáradásáért, Isten jelenlétért is. És
egyszer csak megtörtént…
Ilyen Pünkösdöt kívánok mindannyiunknak, az életünk
gyógyulásáért is!
Csoma Áron