Philip Yancey neve ismerősen cseng hazánkban is, hiszen az elmúlt tíz évben tizenegy könyve is megjelent magyarul, jórészt a Harmat Kiadó gondozásában – a legutóbbi Hol van Isten, amikor fáj? címmel. Ezúttal a szenvedés témakörét fejti ki, amely már fiatalon elkezdte foglalkoztatni.
Fiatalon a szenvedés ténye akadályt gördített hitem elé – mondta Philip Yancey. Nem értettem – fogalmazott -, ha Isten mindenható és szerető, hogyan uralkodhatott el a zűrzavar a világban. „Édesapám 23 évesen egy járványos megbetegedés következtében egyik napról a másikra lebénult. Ez a fiatal férfi csakhamar sem mozdulni, sem levegőt venni nem tudott. Hat hétig vastüdővel lélegeztették, ez idő alatt több száz ember imádkozott a gyógyulásáért. Mivel ezek az emberek arra a meggyőződésre jutottak, hogy Isten meg fogja gyógyítani, az orvosok tanácsa ellenére levették a lélegeztetőgépről. Édesapám tíz nap múlva meghalt. Ennek a döntésnek az árnyékában nőttem fel, hiszen végignéztem, mindez milyen hatással volt az édesanyámra. Ezek a hívő emberek szerették édesapámat, de teológiai természetű hibát követtek el – olyan dologra formáltak jogot, amely kizárólag Istenre tartozik: eldönteni, hogy ki gyógyul meg és ki nem.”
A miérteket feszegetni
Ha a kórházi ágyban fekvők mesélni tudnának… és meséltek is, hiszen Philip Yancey sokukat meginterjúvolta. Olyan embereket, akik csodával határos módon éltek túl valamilyen megpróbáltatást, legyen az medvetámadás, kígyómarás vagy éppen egy hatalmas hóvihar. „Egy közös volt bennük: mind azt mondták, a történteken túl a legrosszabb az volt, amikor a gyülekezetük néhány tagja meglátogatta őket. Míg én a gyógyulásra fókuszáltam, ők arra, hogy vajon miért történt meg ez velem. Van, aki szerint bűnt követtek el, és a történtek nem mást jelentenek, mint jogos büntetést. Mások szerint ördögi támadás áldozatai lettek. És voltak, akik Isten különleges kiválasztottait látták bennük, akik lehetőséget kaptak arra, hogy megmutassák a világnak, milyen mély a hitük. Egyik interjúalanyom erre meg is jegyezte: ezek alapján, ha valakinek Isten a barátja, nincs is szüksége ellenségre.”
A nagyító alatt: Jézus
Hogy kell-e keresni a szenvedés okát, az a hívő újságírót is foglalkoztatta. Könyvet is azért írt, mert alaposan utána szeretett volna járni a kérdésnek. Kutatásai közben olyan embereket kérdezhetett meg, akik fontos eligazodási pontokra hívták fel a figyelmét, a Biblia és más források pedig segítettek megfogalmazni a szenvedéssel kapcsolatos alapvetéseket. „Talán automatikusan azt gondoljuk, Isten sújt valamivel, amit megérdemelt büntetésnek szán. De az egyik és talán legfontosabb dolog, amit tanultam, hogy Isten mindig a szenvedő pártján áll. Ha nehéz kérdéssel szembesülök, a nagyítóm fókuszába mindig Jézust helyezem. A tanítványok és a farizeusok időről időre próbálták kideríteni, mit tett a szenvedő ember vagy a családja, de Jézus nem foglalkozott ezzel. Attól függetlenül, ki ment oda hozzá, Ő mindig együttérzéssel és gyógyítással válaszolt. Neki mindig volt ideje vak koldusokra.”
Három esetről tudunk, amikor Jézus maga is sírt – tette hozzá. „Amikor barátja, Lázár meghalt, nem mondta, hogy ugyan már, minek sírunk, egy nap úgyis viszontlátjuk őt. Sírt akkor is, amikor Jeruzsálemre tekintett, mert tudta, mi vár rá. Ilyen fájdalmat érezhetnek szülők, amikor végig kell nézniük, hogy a gyermekük egyik rossz döntést hozza a másik után. Végül, Jézus sírt akkor, amikor ő maga szenvedett a Gecsemáné kertben. Nem azt mondta, hogy most figyeljetek, mert most megmutatom, hogyan kezelje a szenvedést, aki engem követ. Ehelyett a földre borult és azt mondta: Istenem, ha van bármi más mód, múljék el tőlem ez a pohár. Tudjuk tehát, Jézus mit gondol a szenvedésről, mert felénk fordította az arcát, és azon az arcon könnyek folytak.”
A nagymamák ereje
Mit jelent a valódi törődés? Az újságíró elmondta, sok lábadozótól megkérdezte, ki segített nekik a legtöbbet a nehéz időszakban. Soha senki nem mondta, hogy az, aki pszichológiából vagy filozófiából doktorált. „A leggyakoribb válasz az volt, hogy a nagymamám. A többiek bejöttek, tíz percig itt voltak, tanácsokat osztogattak és ez nagyon lefárasztott. Ő viszont leült a sarokba, egész nap kötögetett, de ha szomjas voltam, adott nekem egy pohár vizet.”
Mi vagyunk Krisztus teste, látható jelenléte ebben a világban – fűzte hozzá. „Jézus első tanítványai mialatt Őt követték, néhány év alatt bepillantást nyertek abba, milyen Isten. Majd Jézus elment, és azt mondta: most ti folytassátok. Ha a világ tudni szeretné, Isten milyen, ti kell, hogy megmutassátok.” Majd hozzátette: kutatások szerint a gyülekezetbe járó emberek hamarabb javulnak egészségügyi panaszaik. „Nem feltétlen azért, mert csodák történnek lépten-nyomon. Aki beteg, annak minden energiája a gyógyulásra kell hogy összpontosuljon, és ami akadályozza ebben, az a stressz, az idegeskedés és a félelem. Ha viszont tagja egy keresztény közösségnek, ők ennek egy részét el tudják hordozni – vigyáznak a gyerekre, hoznak ételt, megsétáltatják a kutyát.”
Amikor eljön a szenvedés ideje
„Szeretek Istenre úgy tekinteni, mint nagy újrahasznosítóra. Isten azoknak, akik őt szeretik, mindent a javunkra fordít. Ez nem azt jelenti, hogy csak jó dolgok történhetnek velünk. Pál, amikor erről ír a rómaiakhoz szóló levelében, felsorolja azt is, mi mindenen ment keresztül életében. Megkínozták, bebörtönözték, hajótörést szenvedett, kígyó marta meg. De azt mondja: most, hogy visszatekint minderre, azt látja, hogy Isten mindezeken keresztül a javára munkálkodott. Ugyanez látszik azoknak az életéből is, akik amikor Isten szeretetéről tesznek tanúbizonyságot, nem a boldog pillanatokat említik, hanem a nehéz, kihívásokkal teli időszakokat, amikor muszáj volt Istenhez kiáltaniuk.”