„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.”
(Mt. 5,3)
A szociális otthon istentiszteletén történt, hogy az egyik nagyot halló néni egyszer csak hangosan felkiáltott az együttlét közben: „Ez nem élet”! Csak ennyi volt. Nem fejtette ki, nem mondott többet, de a kiáltás még percek múltán is visszhangzott a teremben. A néni jó ideje él süketen, nem tud zökkenőmentesen kommunikálni a környezetével – ezt megszokta már, így feleslegesen nem kezd bele semmilyen párbeszédbe. Szerintem, az istentiszteletből sem ért soha semmit, hiszen ha a hangos kiabálással akarok elérni hozzá, az sem áll össze értelmes szöveggé a számára. De mindig velünk van, mert itt mégis történik valami…
Talán éppen ez az, amiért pontosan értem ennek a kiáltásnak minden mélységét, szomorúságát, fájdalmát. Az önmagába zárt élet kiáltása volt ez, amelyik olyan lelakatolt doboz már, aminek nincs se kijárata, se bejárata, és nem léteznek benne már igazi lehetőségek sem. A szociális otthon ilyen világ. Süketen – vagy agyvérzéssel a beszédképesség hiányával tolókocsiban ülve – a doboz még zártabb és kilátástalanabb. A legtöbb itt lakónak nincs már külső kapcsolat sem, vagy csak nagyon elvétve. Nincsenek igazi impulzusok, feladatok. Valójában, aki itt bent lakik, többségük már nem fontos senkinek. Csak úgy vannak… Várják az elkerülhetetlent. Pedig nem csak idősek élnek itt. Olyat is ismerek, aki még 50 sincs. Csak hát az életük valahol kisiklott és összezsugorodott.
Azt hiszem, minden ember életében vannak olyan életszakaszok, amelyekre illik a jelző: összezsugorodott, önmagába záródott, begubódzott. Ilyen-olyan krízisek idején könnyen csapdába esünk. Azután vagy kijövünk belőle vagy nem…
Így járt egyébként az első keresztény közösség is. Amikor Jézust kivégezték, és sokan elfordultak tőlük, sőt fenyegették őket. Ők pedig bezárkóztak egy szobába, magukra zártak ajtót és ablakot, nem akartak találkozni senkivel. Bent azután nyalogatták a sebeiket, sajnálták magukat a kudarcért, a csalódásért, a be nem teljesült vágyakért és ígéretekért, amivel Jézus bíztatta őket. Szerintem, ha szavakban nem is, de ők is érezhettek hasonlót, mint kései utódjuk, ez a süketségre ítélt néni: „Ez nem élet”!
Vajon van-e kiút ezekből az összezsugorodott élethelyzetekből? Meggyőződésem, hogy Pünkösd a kiutat kínálja. Pünkösd a Szentlélek kitöltetésének ünnepe.
Isten Lélek – írja Pál apostol. Ma éppen a Szentlélek által lesz Isten megtapasztalható élménnyé a számunkra. A Lélek eljövetele mindent át tud alakítani, fel tud fordítani. A tanítványokkal is ez történt. Lukács erről így számolt be: „Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak.” (Ap.Csel. 2, 1-4)
Jött a zúgás, a szél, a tűz. A tanítványokról pedig lehullottak a „bilincsek”, amelyet a körülmények és önmaguk zártak magukra. A Lélek, azaz Isten jelenléte hirtelen jön és ellenállhatatlan erővel. Ezek az emberek pedig ajtót és ablakot nyitottak a világnak, kiléptek az emberek elé és bátran, jól érthetően – ahogy Lukács fogalmaz – Isten nagyságos dolgairól beszéltek.
Miről is beszélhettek volna, hiszen meggyógyultak! Hol van már a félelem, hol vannak már a sebek, az önsajnálat, a csalódás? Elfújta a szél. Helyébe pedig jött a tűz, ami ezreket gyújtott lángra. Milyen tűz? Ami a Lélek miatt égett a tanítványokban, és ami éppen ezért kapott lángra az őt hallgatókban is.
Pünkösd ezért lehet útja a gyógyulásnak: az új kezdetének, az indulásnak ünnepe.
Mire van szükség, hogy idáig eljussunk? Két dologra. Vágyra és imádságra. A Vágy a lelki szegények vágya. A lelki szegények – szó szerint, akik össze vannak kuporodva és koldulnak. De ők már nem elégednek meg kevesebbel, mint az Isten valódi igazi jelenlétével. Ők a Szentlélek koldusai. Ezért mondja rájuk Jézus: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.” (Mt. 5,3). A másik tennivaló az imádság. Nem litániákat kell mondani. Elég egy mondat, vagy egyetlen szó, vagy a felfelé figyelő csend. A lényeg a szükség megélése. Mintha azt mondanánk: szükségem van rád Istenem. És akkor már mondjuk is ki. A tanítványok ott a magukra zárt életben, házban sokat imádkoztak a Lélek kiáradásáért, Isten jelenlétért is. És egyszer csak megtörtént…
Ilyen Pünkösdöt kívánok mindannyiunknak, az életünk gyógyulásáért is!
Csoma Áron