Egyszer volt, nem is nagyon régen, nem is
a világvégén, hanem itt, ebben a mi görbe országunkban, volt egy király, de nem
akármilyen király ám, hanem jóságos is, igazságos is. Aztán ez a király egyszer
igen megbetegedett. Nagy bánat emésztette. Az lehetett a baja, hogy
mindenhonnan csak panaszt hallott: nem elég fehér a kenyér az uraknak, nem elég
puha az ágy a katonáknak, nem terem eleget a föld a parasztoknak.
Gondolta, útra kél, elindul, s addig
megy, amíg meg nem gyógyul. De a felesége azt mondta neki, hogy addig ő bizony
el nem engedi, amíg meg nem hallgatják, mit mond a mindentudó bölcs öregasszony
a király bajáról. Azt mondja a király:
– No, jól van, hívjátok elő azt az
asszonyt. Hadd hallom, mit mond!
Jött is rögtön az asszony, mert ott
lakott a várban, hiszen ő dajkálta, ő nevelte a királyt az öccsével együtt,
amíg embernyi ember nem lett belőlük. Mikor meglátta a király az asszonyt, el
is mosolyodott. Már ennek is megörültek az udvarbéliek, mert jó ideje nem
látták mosolyogni a királyt.
– No, öreganyám, hogyan gyógyulhatnék én
meg ebből a nehéz bajból?
A bölcs öregasszony megnézte a király
tenyerét. Látta, hogy nem éppen sima, mert a király már a favágást is
megpróbálta, csak hogy meggyógyuljon. De nem használt az sem.
Aztán
levetkőztette a dada a királyt derékig, hogy lássa, nem ott van-e a baj? De ott
se talált semmit, hacsak azt a két nagy kék foltot nem, amit akkor szerzett,
amikor egy szegény embernek segített zsákot vinni a malomba és ráesett a
gerenda.
Hát
addig faggatta a király a dadát, amíg az el nem árulta, mit gondol felőle:
–
Felséges királyom, én már csak megmondom: addig ki nem gyógyul felséged e nehéz
nagy bajból, amíg egy boldog ember ingét magára nem veszi.
Megörültek
az udvari emberek: ez aztán nem nagy dolog. A király úgyis szeret az országában
járni-kelni, biztosan hamar talál majd egy boldog embert.
Másnap
el is indult a király. Legelőször végigjárta az udvarbélieket, és kérdezgette
tőlük, van-e köztük olyan, aki boldog.
Egyik
azt mondta: kevés a fizetés. A másik: nehéz a megélhetés. Boldog azonban egy se
volt.
Ment tovább a király. Betért a városban
több helyre is, ment a katonákhoz, ment a papokhoz. A katonáknak kevés volt az
abrak, amit a királyi magtárból osztottak, pedig még az udvaron is azon jártak
a lovak. A papoknak meg nagyobb harangra kellett volna a király pénze, pedig
minden sarkon csak úgy zúgtak a harangok.
–
Na hát, itt sincsen boldog ember – gondolta a király. – Majd talán a falusiak
között.
De
ott se járt jobban. Ahová csak betért szegényes ruhába öltözött vándorként,
mindenütt panaszkodtak, hogy sok az adó, kevés a termés, pusztul a jószág, és
így tovább.
Egy
este, mikor már nagyon elfáradt, betért egy takaros kis faluba.
–
Na, itt biztosan meglelem, amit keresek – gondolta magában. Szállást kért az
egyik házban, adtak is neki. Jót aludt és másnap újra kezdte a kérdezősködést,
hol találhatna egy boldog embert, akitől elkérhetné az ingét.
A
bíró azt panaszolta, hogy nagy a sár: ha jól megrakják a vásáros szekereket,
hat ökör se bírja elhúzni őket, mégsem csináltat utat a király. A pap meg
jószerével szóba sem állt vele, úgy el volt foglalva. Éppen összeírják a falu
népét – mondta –, mert így kívánja a király.
Meglátott
akkor a király a pap udvarán egy szegény favágó embert. Olyan vidáman hasogatta
a fát, hogy öröm volt nézni.
Éppen
akkor hozta neki a felesége az ebédet. Letette az ember a fejszét, s jókedvűen
megette a ciberelevest. Pár kanállal még hagyott a csuporban, hogy az asszony
is egyen belőle, hiszen biztosan elfáradt, amíg ideért. Amikor pedig a két
ember jóllakott, elkezdtek beszélgetni, de olyan boldogsággal, hogy csak úgy
repesett a király szíve. Na hát, mégiscsak meg fogok gyógyulni – gondolta –,
mert itt az én emberem.
Oda is ment hozzájuk, szóba elegyedtek.
–
Látom, van munkád is, meg jó feleséged, a mindennapra valótok is biztosan
megvan. Boldogok vagytok, ugye?
–
Hát bizony mi, hála a jó Istennek, boldogok vagyunk, cimbora. Van munkám,
kenyerem, néha még egy kis hús is jut. Ennél többet, jobbat én nem is kívánok.
Megörült
a király! El is kezdte mondani rögtön.
–
Hallod-e, te szegény ember, ha már ennyire boldog vagy, add nekem az ingedet,
hogy elvigyem a királynak, merthogy az nagy beteg, aztán csak akkor gyógyul
meg, ha egy boldog ember ingét magára veszi. Ne sajnáld ideadni, mert jól
megfizetik neked azt az inget, ne félj.
Hej,
megvakarta a fejét a szegény favágó. Fel is állott nagy búsan a helyéről, s úgy
mondta szomorúan:
–
Ó, te szegény jó cimbora! Sajnálom én a királyt tiszta szívemből, de nekem
nincs ingem.
Avval
kigombolta a csupafolt kabátját, s megmutatta a pucér mellét. Hát a király majd
hanyatt esett, hogy egy szegény favágó akkor is lehet boldog, amikor inge
sincsen.
Így aztán nagy bánatosan hazaindult. El is határozta, hogy beszélhetnek az urak, ő ezután is az ilyen ágrólszakadt szegény embereket szereti majd a legjobban, és segít is rajtuk, ahol csak tud. Hadd legyen annyi pénzük, hogy ing fedhesse a testüket. Mert az mégiscsak szégyen, hogy egy beteg király ne találjon inget egy ilyen jóravaló emberen.
népmese
