A három fenyőfa

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs, ahol három kis fenyőfácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.

Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. “Szeretnék kincsesláda lenni!”– kiáltott fel. “Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda a világon.” A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. “Jó volna büszke hajónak lenni – sóhajtotta – átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon.”A harmadik fenyőfa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. “Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről” – mondta. “Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék a tekintetüket az ég felé, és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a földön!”

Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fenyőfa nagyra és magasra nőtt.

Egy napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fenyőfát, és azt mondta: “Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.” És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. “Most lesz belőlem az a szép kincsesláda – gondolta a fenyőfa – csodás kincseket kapok majd.”A másik favágó a második fát szemelte ki. “Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem.” És eldőlt a második fenyőfa is a fejsze ütéseire. “Végre átszelem a tengert!” – gondolta. “Büszke hajó leszek, királyoknak való!” A harmadik fenyőfa úgy érezte, hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. “Nekem bármelyik fa megteszi” – mormogta, azzal kivágta a harmadik fenyőt.

Az első fenyőfa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincses ládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fenyőfa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára. A második fenyőfa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba. A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. “Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn, és Isten felé mutatni.”

Sok–sok nap telt el és sok–sok éjszaka. A három fenyőfácska már majdnem elfelejtette egykori álmát. De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. “Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!” – sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. “Ez a jászol a legjobb hely neki” – mondta az asszony. És az első fenyőfa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse.

Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykolódott az óriás hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: “Csend!” – és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fenyőfa pedig tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.

Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy ember kezeit szögezte a gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a nap sugaraival fellármázta a levegőt és a földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott. “Mégiscsak megvalósulnak az álmaim – mondta. Nem leszek ugyan a legmagasabb fa az erdőben, de ettől a naptól kezdve, mint Jézus Krisztus keresztje újból és újból Istenre irányítom majd az emberek tekintetét.”Ú

Forrás:lutheran.hu

Ady Endre: Harang csendül

Harang csendül,

Ének zendül,

Messze zsong a hálaének

Az én kedves kis falumban

Karácsonykor

Magába száll minden lélek.

Minden ember

Szeretettel

Borul földre imádkozni,

Az én kedves kis falumban

A Messiás

Boldogságot szokott hozni.

A templomba

Hosszú sorba’

Indulnak el ifjak, vének,

Az én kedves kis falumban

Hálát adnak

A magasság Istenének.

Mintha itt lenn

A nagy Isten

Szent kegyelme súgna, szállna,

Az én kedves kis falumban

Minden szívben

Csak szeretet lakik máma.

Egy karácsony margójára

Amikor a feleségemmel, Enikővel úgy döntöttünk, hogy családalapításra adjuk a fejünket, sokat beszélgettünk arról, hogy szülőként milyen elvek, értékek mentén neveljük majd a gyerekeinket. Szerencsések vagyunk, mivel az igazán fontos kérdésekben egyetértünk, és rendszerint nincs nagy eltérés az elképzeléseink között. Ha mégis akad ilyen, azt rendre feloldjuk valamilyen kompromisszumos megoldással. A karácsonnyal, és Bibi lányunkkal azonban így jártunk…

Az elmúlt évek egyik legnagyobb szülői véleménykülönbsége köztünk a karácsony kezelésének és kommunikálásának a kérdéséből fakadt.

Én Csepelen nőtem föl ateista családban, ahol a Jézuskának hírét se hallottam, az ajándékokat pedig az úgynevezett Jégtündér hozta. A szüleimet nem nagyon érdekelte a karácsony misztériuma, így különösebb beleélés nélkül játszották a társadalmi normák által rájuk erőltetett szerepet. Én persze hamar átláttam a szitán és rájöttem, hogy az ajándékokat valójában ők veszik és csomagolják karácsonykor. Csalódást ez a felismerés nem okozott, az advent (akkor még nem tudtam, hogy ez a neve) pedig átalakult egy „keressük meg karácsony előtt az eldugott ajándékokat” projektté, amit a nővéremmel rendre sikerrel teljesítettünk.

Ezzel szemben a feleségem életében kiemelt fontossággal bírt a karácsonyi varázs. Velem ellentétben, ő pontosan tudta, hogy mit ünneplünk karácsonykor, viszont azt már nem, hogy mi fán terem a Jégtündér.

Mire Boglárka lányom második karácsonyát ünnepeltük, el kellett döntenünk, hogy mit adunk át neki abból, amit otthonról hoztunk. Én úgy gondoltam, hogy mindenkinek egyszerűbb, ha már az elején tisztázzuk a gyerekkel, hogy az ajándék tőlünk van. Ezzel a megoldással később számos komplikációtól megóvhatjuk magunkat, és nem sül ránk a hazug szülők bélyege. Amikor ezzel az elképzelésemmel előálltam, a feleségem úgy nézett rám, ahogy azelőtt soha és azután is csak egyszer. Akkor éreztem, hogy ebben a helyzetben nincs tér vitára vagy kompromisszumra, egyedül a teljes kapituláció (mármint az enyém) oldhatja fel a kialakult helyzetet.

Így tehát a Bäck család karácsonyi mitológiájába bekerült „az ajándékot a Jézuska hozza” toposz.

A nagylányomnál ez semmilyen problémát nem okozott. Tizenegy-tizenkét éves kora körül szinte észrevétlen átmenettel rakta helyére a kirakós darabkáit (ugyanabban a csomagoló papírban vannak az ajándékok, mint amilyet a szekrényben tartunk; a Nagyi mindig eltűnik a konyhában, amikor megszólal a csengettyű; a fenyőfa mindig a délutáni szunyókálás és az utána kötelező délutáni fürdés ideje alatt díszítődik föl; stb.).

Ezzel szemben Bibi, a kisebbik lányom kb. három héttel ezelőtt, az esti lefekvés rituáléja alatt nekem szegezte a következő kérdést:

  • Apa, mondd meg őszintén! Ki hozza a karácsonyi ajándékot?

Tudtam, hogy kummantani csak akkor érdemes, ha fantasztikus magabiztossággal, érzékelhető reakcióidő nélkül tudom ezt megtenni. Azonban míg a válaszon gondolkodtam eltelt két-három másodperc, így már csak az igazság elmondása maradt lehetőségként:

  • A helyzet az, hogy az ajándékokat mi vesszük nektek.

Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondtam már láttam is, hogy ezzel az egy mondatommal bizony összetörtem a gyermekem lelkét. A szája már sírásra görbült, de nem vártam meg, hogy kitörjön belőle a zokogás, inkább lesomfordáltam a feleségemhez segítségért:

  • Bibi megkérdezte, hogy ki hozza az ajándékokat.
  • És mit mondtál?
  • Mivel megkért, hogy őszintén válaszoljak az igazat.
  • És mit szólt hozzá?
  • Hát… szerintem most éppen sír.

Ez volt a második alkalom a tizenöt éves házasságunk alatt, amikor Enikő bevetette „Azt” a nézését. Azután vigasztaló üzemmódba kapcsolt, és felrohant a gyerekhez csökkenteni az általam okozott károkat.

Körülbelül két hétbe telt, amíg a kisebbik lányom elsiratta a Mikulást, a húsvéti nyulat, és az ajándékot hozó Jézuskát. Ebben az időszakban a feleségem lefekvés előtt történeteket olvasott neki az igazi Szent Miklósról, a húsvéti nyúl legendájáról és megbeszélték, hogy a felnőttek nem nettó gonoszságból találták ki ezeket a dolgokat az ő becsapásukra.

A kedélyek mostanra valamelyest megnyugodtak, azonban a kislányom karácsonnyal kapcsolatos érdeklődése jelentősen lecsökkent.

És, hogy mindebből mi a tanulság?

Azt nem tudom…

Bäck Konstantin

presbiter

Ráncfelvarrás – Megújult a parókia és a Dér Iskola

Hogy a tinnyei reformátusok valódi közösségi életet tudjanak élni, fontos egy otthonos helyszín is, amely mindig szeretettel visszavárja a belépőket. Erre az igényes, befogadó helyszínre vágytunk, amikor elterveztük, részt veszünk egy pályázaton és felújítjuk a gyülekezeti teremnek is helyet adó parókiát.  

Az épületeink állapota mostanra erősen leromlott. Az állagmegóváshoz, korszerűsítéshez szinte az utolsó pillanatban pályáztunk és részesültünk támogatásban az Emberi Erőforrások Minisztériumától. Ez a munka 2018. július elején kezdődött, először a Dér Iskola és a parókia külső vakolatának leverésével. Ezzel kellett kezdenünk, hogy a falak a nyár melegben kiszáradjanak, és ősszel új, lélegző vakolattal meg tudjuk állítani a vizesedést.

A nyári gyerektábor után az iskola nagyterme új, melegburkolatot kapott, majd a falak javítása után festés következett. A fűtés hatékonyságnak növelése érdekében a radiátorokat nagyobbra cseréltük. A belső munkákkal párhuzamosan zajlott a régi tető és a homlokzati nyílászárók cseréje, valamint a padlástér hőszigetelése (ez utóbbiakat a parókia épületén is el kellett végezni). Ezenkívül a parókiai vizesblokkot is teljesen felújítottuk és radiátorokat is kicseréltünk.  

Megújult a gyülekezeti ház bejárata is, a régi balesetveszélyes lépcső helyett egy biztonságos, egyik oldalról akadálymentesített, az ajtó előtt pihenővel bővített feljáró épült – felette előtetővel, mellette fából készült szép korláttal.

Végül minden elrendeződik

Utólag nézve mindez szép, folyamatos munkának tűnik, az eredmény magáért beszél… De azért jócskán megestek a nyugalmat „kissé” megzavaró események is. Például a nyári tánctábor idején az iskola épületében egyszer csak elment az áram. A javításnál kiderült, a villanyhálózat nagymértékben elavult, balesetveszélyes. Így ez újabb feladatként (és újabb kiadásként jelent meg mindkét épületnél).

A munka megkezdésével szinte egy időben az iskola épületében lévő szolgálati lakás bérlője felmondta a bérleti szerződést, és szeptember közepén kiköltözött. Ahhoz, hogy újra ki tudjuk adni a lakást, az ott lévő, rosszul és veszélyesen működő gázbojlert ki kellett cserélni, a vizesedést okozó fürdőkádat ki kellett emelni, a burkolatot muszáj volt kijavítani, és tisztasági festést is végeztetni kellett. Mindezt úgy, hogy a pályázati beruházás gőzerővel folyt, s hozzá ezeket a munkálatokat saját forrásból kellett megvalósítanunk.

Élettel megtölteni a tereket

Ma már a gyülekezeti ház és a parókia épülete külsőleg és – részben – belsőleg is megújulva, rendezetten, kellemes körülményeket biztosítva várja gyülekezetünk tagjait és a vendégeinket, a szolgálati lakásban pedig új lakók élnek. Most már az a feladatunk, hogy ezeket a megújult, szép tereket méltó tartalommal töltsük meg: a Dér Iskola és a parókia épülete élettel teljen meg, Isten házának szomszédságában.

Hiszem, hogy gyülekezetünk a lelkész és a presbitérium vezetésével az Úr gondoskodásában képes lesz mindezt véghez vinni!

Erdős Hermina

a Tinnyei Református Gyülekezet

gondnoka

Milyen az igazi karácsony?

Akkor lenne igazi a karácsony – mondta nekem valaki az elmúlt napokban, ha olyan fehér lenne, mint amilyen most, és örömmel mutatott a hótól frissen fehérbe burkolózott fákra, házakra, utakra. Aztán lemondóan legyintett és megjegyezte: az időjárás-jelentés szerint épp az ünnepre jönnek vissza a pluszok. Itt mély sóhaj következett, majd a végső következtetés: szóval ebben az évben sem lesz igazi karácsonyunk. Az igazi karácsony kifejezés megütötte a fülemet és befészkelte magát a szívembe. Igazi karácsony… Mi az? Milyen az?

Erősen megmaradtak bennem a novemberi kaliforniai tűzvész képei, és az érzés, hogy ilyen ma, a modern világban nem történhet. Pedig történhet…A Paradise nevű város például teljesen kiégett. Apokaliptikus fényképek maradtak meg a város helyén feketévé lett erdőkről, porrá lett házsorokról, emberek után kutató csapatokról. A pusztulás képei. „A halál árnyékának völgye” ilyen. Nem zöldellő erdő madárdallal, szép színes házakkal, barátságos emberekkel, vagy habos-babos-havas karácsonyi ünneppel, hanem egy hely, ami tragédiára, kudarcra, fájdalomra, nyomorúságra utal vissza.

Persze nem kell Amerikáig menni, hogy talán kevésbé látványos, mégis hasomlóan felkavaró történeteket lássak. Elég csak Piliscsabán a szociális otthonba elmenni és néma emberi sorsokkal találkozni. Ott van például Karcsi bácsi az özvegy cukrász, aki ősszel még mosolyogni is tudott vidám piros sapkája alatt, és hálásan kezet csókolt az őt meglátogató idősebb hölgynek. A tél beköszöntével azonban kevesebbet látom. Ágyában gubbaszt, zárkózottan és nagyon szomorúan, pontosan mutatva, miként is járja be a halál árnyékának völgyét három éve meghalt felesége után vágyakozva.

És éppen itt ébredt fel bennem is az olthatatlan vágy az igazi karácsony után. Tényleg milyen is lehet az? Hogyan lehet része benne Karcsi bácsiknak, vagy épp a tűzvészt átélt embereknek? A választ egy gyönyörű himnusz adta meg: Zakariásnak, Keresztelő János édesapjának éneke, amit fia születése feletti örömében mondott el így: „mert az Úr előtt jársz, hogy előkészítsd az ő útjait, hogy megtanítsd népét az üdvösség ismeretére, bűneik bocsánata által, Istenünk könyörülő irgalmáért, amellyel meglátogatott minket a felkelő fény a magasságból; hogy világítson azoknak, akik sötétségben s a halál árnyékában lakoznak, hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára.” (Lukács 1, 7679).

Az egész ének olyan, mint egy vízesés: érezni, ahogy visszatarthatatlanul ömlik Zakariás szájából, ami a szívén van. Egy olyan embernek az éneke ez, akit meglátogatott az Isten. Azaz így élte meg a vele történteket, a mélységet, amikor elvesztette a beszéd képességét és a magasságot, hogy gyermeke született. A himnuszból nagyon érezni a személyes élmény erejét, hiszen ez hitelesíti.

Úgy hiszem, a karácsonnyal ugyanez a helyzet. Először nagyon személyes ünneppé kell lennie. A karácsonyi öröm és ünnep ettől a személyes érintettségtől lehet hiteles, akár másokat is ünneplésre, örömre sarkalló.

Philp Yancey, amerikai keresztény írónál olvastam, hogy gyermekkorában az amerikai gyülekezetek, olyan kérdésekkel voltak elfoglalva, mint a haj, és a szoknya hosszúsága, vagy a homoszexualitás, de nem foglaltak állást pl. a szegénység, a rasszizmus és a nőkkel szembeni magatartás kérdéseiben. A világot, az embereket megítélték – írja –, de nem vitték ki, nem mutatták meg Isten kegyelmét a világnak. (Talán azért – teszem hozzá, – mert maguk sem élték át Istennek ezt a mindent legyőző és a másikat is befogadni akaró szeretetét.) Nos, Zakariás átélte. Ehhez peresz az kellett, hogy észrevegye még a saját sorsának vakító sötétségében is. Mert volt fény, van fény, hiszen Isten világosság, és amikor ez a világosság meglátogat minket, akkor nagyon felkavar és összezavar minden régi utat, de mutat újat a békesség felé.

Zakariás ünnepel. Azért tud ünnepelni, mert érintetté vált az ünnepben. Átélte a meglátogatottságot, volt füle az evangéliumra, szeme a világosságra és szíve, hogy mindezt megértse. Innen már el lehet indulni a családi ünnep felé, vagy épp Karcsi bácsihoz, és a többiekhez. Igazi karácsony az, amikor az Isten meglátogat minket, sokszor a legnagyobb mélységben, vagy sötétségben. Akkor azonban igazi világosság támad, amit mi is átadhatunk másoknak.

Csoma Áron

lelkipásztor