Amikor a feleségemmel, Enikővel úgy döntöttünk, hogy családalapításra adjuk a fejünket, sokat beszélgettünk arról, hogy szülőként milyen elvek, értékek mentén neveljük majd a gyerekeinket. Szerencsések vagyunk, mivel az igazán fontos kérdésekben egyetértünk, és rendszerint nincs nagy eltérés az elképzeléseink között. Ha mégis akad ilyen, azt rendre feloldjuk valamilyen kompromisszumos megoldással. A karácsonnyal, és Bibi lányunkkal azonban így jártunk…
Az elmúlt évek egyik legnagyobb szülői véleménykülönbsége köztünk a karácsony kezelésének és kommunikálásának a kérdéséből fakadt.
Én Csepelen nőtem föl ateista családban, ahol a Jézuskának hírét se hallottam, az ajándékokat pedig az úgynevezett Jégtündér hozta. A szüleimet nem nagyon érdekelte a karácsony misztériuma, így különösebb beleélés nélkül játszották a társadalmi normák által rájuk erőltetett szerepet. Én persze hamar átláttam a szitán és rájöttem, hogy az ajándékokat valójában ők veszik és csomagolják karácsonykor. Csalódást ez a felismerés nem okozott, az advent (akkor még nem tudtam, hogy ez a neve) pedig átalakult egy „keressük meg karácsony előtt az eldugott ajándékokat” projektté, amit a nővéremmel rendre sikerrel teljesítettünk.
Ezzel szemben a feleségem életében kiemelt fontossággal bírt a karácsonyi varázs. Velem ellentétben, ő pontosan tudta, hogy mit ünneplünk karácsonykor, viszont azt már nem, hogy mi fán terem a Jégtündér.
Mire Boglárka lányom második karácsonyát ünnepeltük, el kellett döntenünk, hogy mit adunk át neki abból, amit otthonról hoztunk. Én úgy gondoltam, hogy mindenkinek egyszerűbb, ha már az elején tisztázzuk a gyerekkel, hogy az ajándék tőlünk van. Ezzel a megoldással később számos komplikációtól megóvhatjuk magunkat, és nem sül ránk a hazug szülők bélyege. Amikor ezzel az elképzelésemmel előálltam, a feleségem úgy nézett rám, ahogy azelőtt soha és azután is csak egyszer. Akkor éreztem, hogy ebben a helyzetben nincs tér vitára vagy kompromisszumra, egyedül a teljes kapituláció (mármint az enyém) oldhatja fel a kialakult helyzetet.
Így tehát a Bäck család karácsonyi mitológiájába bekerült „az ajándékot a Jézuska hozza” toposz.
A nagylányomnál ez semmilyen problémát nem okozott. Tizenegy-tizenkét éves kora körül szinte észrevétlen átmenettel rakta helyére a kirakós darabkáit (ugyanabban a csomagoló papírban vannak az ajándékok, mint amilyet a szekrényben tartunk; a Nagyi mindig eltűnik a konyhában, amikor megszólal a csengettyű; a fenyőfa mindig a délutáni szunyókálás és az utána kötelező délutáni fürdés ideje alatt díszítődik föl; stb.).
Ezzel szemben Bibi, a kisebbik lányom kb. három héttel ezelőtt, az esti lefekvés rituáléja alatt nekem szegezte a következő kérdést:
- Apa, mondd meg őszintén! Ki hozza a karácsonyi ajándékot?
Tudtam, hogy kummantani csak akkor érdemes, ha fantasztikus magabiztossággal, érzékelhető reakcióidő nélkül tudom ezt megtenni. Azonban míg a válaszon gondolkodtam eltelt két-három másodperc, így már csak az igazság elmondása maradt lehetőségként:
- A helyzet az, hogy az ajándékokat mi vesszük nektek.
Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondtam már láttam is, hogy ezzel az egy mondatommal bizony összetörtem a gyermekem lelkét. A szája már sírásra görbült, de nem vártam meg, hogy kitörjön belőle a zokogás, inkább lesomfordáltam a feleségemhez segítségért:
- Bibi megkérdezte, hogy ki hozza az ajándékokat.
- És mit mondtál?
- Mivel megkért, hogy őszintén válaszoljak az igazat.
- És mit szólt hozzá?
- Hát… szerintem most éppen sír.
Ez volt a második alkalom a tizenöt éves házasságunk alatt, amikor Enikő bevetette „Azt” a nézését. Azután vigasztaló üzemmódba kapcsolt, és felrohant a gyerekhez csökkenteni az általam okozott károkat.
Körülbelül két hétbe telt, amíg a kisebbik lányom elsiratta a Mikulást, a húsvéti nyulat, és az ajándékot hozó Jézuskát. Ebben az időszakban a feleségem lefekvés előtt történeteket olvasott neki az igazi Szent Miklósról, a húsvéti nyúl legendájáról és megbeszélték, hogy a felnőttek nem nettó gonoszságból találták ki ezeket a dolgokat az ő becsapásukra.
A kedélyek mostanra valamelyest megnyugodtak, azonban a kislányom karácsonnyal kapcsolatos érdeklődése jelentősen lecsökkent.
És, hogy mindebből mi a tanulság?
Azt nem tudom…
Bäck Konstantin
presbiter