A Lélek koldusai

„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.”

(Mt. 5,3)

A szociális otthon istentiszteletén történt, hogy az egyik nagyot halló néni egyszer csak hangosan felkiáltott az együttlét közben: „Ez nem élet”! Csak ennyi volt. Nem fejtette ki, nem mondott többet, de a kiáltás még percek múltán is visszhangzott a teremben. A néni jó ideje él süketen, nem tud zökkenőmentesen kommunikálni a környezetével – ezt megszokta már, így feleslegesen nem kezd bele semmilyen párbeszédbe. Szerintem, az istentiszteletből sem ért soha semmit, hiszen ha a hangos kiabálással akarok elérni hozzá, az sem áll össze értelmes szöveggé a számára. De mindig velünk van, mert itt mégis történik valami…

Talán éppen ez az, amiért pontosan értem ennek a kiáltásnak minden mélységét, szomorúságát, fájdalmát. Az önmagába zárt élet kiáltása volt ez, amelyik olyan lelakatolt doboz már, aminek nincs se kijárata, se bejárata, és nem léteznek benne már igazi lehetőségek sem. A szociális otthon ilyen világ. Süketen – vagy agyvérzéssel a beszédképesség hiányával tolókocsiban ülve – a doboz még zártabb és kilátástalanabb. A legtöbb itt lakónak  nincs már külső kapcsolat sem, vagy csak nagyon elvétve. Nincsenek igazi impulzusok, feladatok. Valójában, aki itt bent lakik, többségük már nem fontos senkinek. Csak úgy vannak… Várják az elkerülhetetlent. Pedig nem csak idősek élnek itt. Olyat is ismerek, aki még 50 sincs. Csak hát az életük valahol kisiklott és összezsugorodott.

Azt hiszem, minden ember életében vannak olyan életszakaszok, amelyekre illik a jelző: összezsugorodott, önmagába záródott, begubódzott. Ilyen-olyan krízisek idején könnyen csapdába esünk. Azután vagy kijövünk belőle vagy nem…

Így járt egyébként az első keresztény közösség is. Amikor Jézust kivégezték, és sokan elfordultak tőlük, sőt fenyegették őket. Ők pedig bezárkóztak egy szobába, magukra zártak ajtót és ablakot, nem akartak találkozni senkivel. Bent azután nyalogatták a sebeiket, sajnálták magukat a kudarcért, a csalódásért, a be nem teljesült vágyakért és ígéretekért, amivel Jézus bíztatta őket. Szerintem, ha szavakban nem is, de ők is érezhettek hasonlót, mint kései utódjuk, ez a süketségre ítélt néni: „Ez nem élet”!

Vajon van-e kiút ezekből az összezsugorodott élethelyzetekből? Meggyőződésem, hogy Pünkösd a kiutat kínálja. Pünkösd a Szentlélek kitöltetésének ünnepe.

Isten Lélek – írja Pál apostol.  Ma éppen a Szentlélek által lesz Isten megtapasztalható élménnyé a számunkra. A Lélek eljövetele mindent át tud alakítani, fel tud fordítani. A tanítványokkal is ez történt. Lukács erről így számolt be: „Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak.” (Ap.Csel. 2, 1-4)

Jött a zúgás, a szél, a tűz. A tanítványokról pedig lehullottak a „bilincsek”, amelyet a körülmények és önmaguk zártak magukra. A Lélek, azaz Isten jelenléte hirtelen jön és ellenállhatatlan erővel. Ezek az emberek pedig ajtót és ablakot nyitottak a világnak, kiléptek az emberek elé és bátran, jól érthetően – ahogy Lukács fogalmaz – Isten nagyságos dolgairól beszéltek.

Miről is beszélhettek volna, hiszen meggyógyultak! Hol van már a félelem, hol vannak már a sebek, az önsajnálat, a csalódás? Elfújta a szél. Helyébe pedig jött a tűz, ami ezreket gyújtott lángra. Milyen tűz? Ami a Lélek miatt égett a tanítványokban, és ami éppen ezért kapott lángra az őt hallgatókban is.

Pünkösd ezért lehet útja a gyógyulásnak: az új kezdetének, az indulásnak ünnepe.

Mire van szükség, hogy idáig eljussunk? Két dologra. Vágyra és imádságra. A Vágy a lelki szegények vágya. A lelki szegények – szó szerint, akik össze vannak kuporodva és koldulnak. De ők már nem elégednek meg kevesebbel, mint az Isten valódi igazi jelenlétével. Ők a Szentlélek koldusai. Ezért mondja rájuk Jézus: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.” (Mt. 5,3).  A másik tennivaló az imádság. Nem litániákat kell mondani.  Elég egy mondat, vagy egyetlen szó, vagy a felfelé figyelő csend. A lényeg a szükség megélése. Mintha azt mondanánk: szükségem van rád Istenem. És akkor már mondjuk is ki. A tanítványok ott a magukra zárt életben, házban sokat imádkoztak a Lélek kiáradásáért, Isten jelenlétért is. És egyszer csak megtörtént…

Ilyen Pünkösdöt kívánok mindannyiunknak, az életünk gyógyulásáért is!

Csoma Áron

Böjti élmények

2017-ben döntöttem úgy, hogy minden évben tartani fogom a nagyböjtöt, ami az én esetemben, a húsvét előtti negyven napos időszakban, teljesen húsmentes étkezését jelent. Úgy emlékszem, hogy ez a döntés Áron egyik gyújtó hangú prédikációja következtében született meg bennem, amikor is a böjt áldásos hatásait ecsetelte. Az idei, tehát már a harmadik megtartott nagyböjtöm, ennek ellenére az első napom nem ment zökkenőmentesen…

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a munkahelyemen jó minőségű és megfizethető árú menza működik, így a reggeliket jellemzően itt fogyasztom el. Így tettem a nagyböjt első napján is. A kikért reggelim a szokásos szalonnás tükörtojás volt (három tojás két szelet ropogósra sült szalonnával), amit jóízűen elfogyasztottam. Az agyam egy távoli szegletében motoszkáló gondolatot – miszerint valamiről megfeledkeztem – sikeresen elhessegettem magamtól, így a reggelim élvezetét ez nem befolyásolta. A reggeli után kb. másfél órával buggyant felszínre a tudatalattim által elkeseredetten közölni próbált információ, miszerint az első böjti étkezésem során sikerült jelentős mennységű disznóhúst magamhoz vennem. Némi bosszankodás után arra jutottam, hogy ez még mindig jobb, mintha a böjt közepén hibáztam volna. Ha a böjt végén valaki megkérdezi, hogy sikerült-e a 40 napos böjtöt tartanom, akkor simán mondhatom, hogy nyolc és fél óra híján igen, ami azért még így is elég menő.

A munkahelyemen elköltött ebéd már a böjt szabályainak megfelelő étkezés volt. A bébikukoricával, bébirépával és rukkolával készült vegetáriánus rizottó, első ránézésre, hús nélkül is igen kiadósnak tűnik, azonban én az elfogyasztott mennyiségtől függetlenül az étkezést követő órában már újra éhes voltam. Ez az állapot szerencsére orvosolhatónak bizonyult a munkahelyi édességautomata kifosztásával. Így az egészségesnek mondható ebédemet ipari mennyiségű cukros nassolni valóval fejeltem meg. Örültem, hogy a böjtölés során csak a húsról mondtam le, és nem csaptam még hozzá a cukrot is (talán majd jövőre).

Éreztem, hogy a negyven napos böjt projektem végre sínen van, és a reggelihez hasonló malőr már nem fordulhat elő.

Este aztán az alábbi párbeszéd zajlott le a feleségemmel:

-Drágám mit kérsz vacsorára?

-Ma van a böjt első napja, úgyhogy sajtot, zöldséget és kenyeret.

-Idén is böjtölsz?

-Igen, a múltkor említettem…

-Mikor? Tavaly?

-Nem, most néhány napja mondtam. Vagy lehet csak akartam mondani?

-Nekem ugyan nem mondtál semmit. Kár, mert vettem felvágottat, amit szeretsz.

-Majd megeszitek a lányokkal.

-Az aszpikost és a tavaszit mi biztosan nem esszük meg. Tök jó, akkor lehet kidobni.

-Azt azért ne, akkor inkább megeszem…

Így történt, hogy a munkahelyi ebédel elkezdett böjtölést sikeresen megtörtem az első otthoni vacsorán, amikoris három napra elegendő aszpikos és tavaszi felvágottat ettem meg annak érdekében, hogy a böjt második napján már ne legyen otthon olyan felvágott, amit rajtam kívül más nem szeret.

Az első napom mérlege így körülbelül 4200 bevitt kalória volt úgy, hogy a háromból két főétkezés során bizony húst is fogyasztottam. Ma a böjt harmincadik napja van és elmondhatom, hogy a második naptól mostanáig sikerült húsmentesen étkeznem. A családban sem okozott ez már különösebb konfliktust egy esetet kivéve, amikor a feleségem aranyárban mért füstölt hallal lepett meg, azt feltételezve, hogy mivel ez nem „olyan” hús, bizonyára meg fogom enni a böjt alatt. Hát tévedett!

Bäck Konstantin

presbiter

Amikor a kevesebb a több

Amikor kisgyerek voltam, többször hallottam apámtól, hogy hazafelé milyen finom zónapörköltett evett a restiben. Ez általában egy-egy vidéki útja során történt, amikor valamelyik állomáson hosszabb időt kellett várakoznia. Resti és zóna. A kifejezések nekem mindig a hetvenes éveket és a gyermekkort idézik. Jelentésük szerint: valamilyen kisebb adag meleg étel a vasútállomás kisvendéglőjében. Mindig érdekelt, hogy miért kér valaki zónaadagot valamiből és éppen a restiben. Kevés a pénze? Kevés az ideje? Vagy mindkettő?

Kudarc vagy ébredés?

Nem régen láttam egy kisfilmet (zónaadag, 10 perc az egész) Czeczeli Tamás árufeltöltőről. Tamás most árufeltöltő egy élelmiszerbolt tejosztályán. Azelőtt egy nemzetközi áruházláncnál volt ügyvezető igazgató. Nagy ugrás. Egy milliárdos cég vezetői székéből felállni és átlépni egy áruház pultjai közé. A komoly lehetőségek irodájából a „zónába”. Ez az erősen körülhatárolt opciók világa. Ő azt mesélte erről, hogy ma annyit keres egy év alatt, amit azelőtt egy hónap alatt – „Be kell osztani” –  tette hozzá. Annak idején a cégnek élt, komoly pénzt keresett, négy gyermeke volt, négy kapcsolatból, és peresze négy válása. Azután „többször túlszerepelte magát”, azaz úgy viselkedett, ahogy nem kellett volna. Elküldték a cégtől a viselkedése miatt. Nem sokkal később kapott egy újabb lehetőséget egy hasonló üzletláncnál. Csak amikor a beadandó önéletrajzához a fotót készítette, a képekről egy olyan ember nézett vissza, akit már nem akart látni – mesélte. Mit akart? Azt mondta, hogy élni, szorongások nélkül, úgy ahogy adja az élet. Ott ahol él, Pesten a XIII. kerületben szeretné végig járni a maga El Caminóját, a zarándokútját. A riportból úgy tűnik: köszöni, ő most jól van. A kevesebb úgy látszik több. A számára biztos.

Zónaadag vagy kiteljesedés?

Húsvéthoz közeledve újra olvastam Pilátus történetét Jézussal, és elgondolkodtam a híres mondaton: Ecce homo, ami azt jelenti, íme, az ember (Jn. 19,5). Pilátus szájából a zsidó vallási vezetőknek és az ott tomboló Jézus kivégzését skandáló embertömegnek a mondat értelme az, hogy Jézus csak ember, azaz nem Isten. Kevés ő az emberi élet megoldásához, az életek könnyebbé tételéhez. Úgy az enyémhez, mint a máséhoz. Jézus csak „zónaadag”. Nem kell nagy ügyet csinálni belőle, kivégezni is kár. De az indulat, amit az keltett, hogy „Isten fiának tette magát” (Jn.19,7) ennél már nagyobb volt. Így azután kivégezték. Ma innen visszanézve Jézus története kudarccal végződött. Maga volt a sikertelenség, akár Czeczeli Tamásé. Igy lesz a többől kevesebb, a gazdagságból szegénység, a hatalomból kiszolgáltatottság – mondják.  Talán ezért van, hogy amikor ma kimondom Jézus nevét, a nevet halló emberek nagyobb része unottan ásít egyet, mint egy érdektelennek tartott prédikáció után. De hát ez nagypéntek története, ami mégsem itt ér véget.

Vasárnap hajnalban egy asszony állt meg Jézus sírjánál. Állt és sírt. Azután behajolt a sírboltba és két angyalt látott. Azok megkérdezték, hogy miért sír. Mintha nem tudták volna. Pedig csak beszélgetni akartak vele. Beszélgetni, hogy Mária átlépje saját korlátait, saját árnyékát, saját bizalmatlanságát. Csak így lehet megérteni, hogy a kevesebb néha több. Nagypéntek húsvétvasárnap teljesedik ki, éppen a feltámadásban. Itt újra halljuk Pilátus szavát: Íme, az ember. De aki ezt az embert látja, az már többet lát, mint Pilátus. Azt látja, aki feltámadt. De az az ember támadt fel, aki az előbb még kicsi volt, akiben csalódtak a barátai is, aki nem élt a hatalma adta lehetőségekkel. Aki innen nézi Jézusnak, az embernek a tetteit, a szeretetét, a viselkedését, az rádöbben, hogy Jézusban Isten magát mutatja meg. Mert az Isten más, mint ahogy mi gondolkodunk róla. Az Isten másként mérlegel. Nem szerepel nála a fogat fogért elve, ahogy az sem, hogy amilyen az adjon isten, olyan fogadj isten, de az sem, hogy bosszút állok, mert igazságtalan volt velem a világ. Az Isten így győzte le a halált. Meglátni a kevesebben a többet, Jézusban az Isten Fiát, a teljes életnek a lehetőségét, ehhez át kell lépni saját árnyékunkat, korlátainkat. Ehhez pedig némelyeknek kell az angyali segítség.

Az ember, aki meglátta az angyalt

Franciaországban Sainte-Geneviève-des-Bois település temetőjében van egy sír, amelyen ez a felirat olvasható: „Az ember, aki meglátta az angyalt”.  Vajon miért? A nyughely Andrej Tarkovszkij orosz filmrendezőé. Áldozathozatal című filmje kapcsán szokták idézni a világhírű rendező gondolatait: az ember egyetlen lehetősége a mai világban, az elvesztett hit újrafelfedezése. „Vissza lehet szerezni valamit, ami már alig van jelen a mindennapjainkban, ami nélkül kiszolgáltatottak és védtelenek vagyunk, ami talán megmenthet bennünket a végső pusztulástól. Ez pedig a hit.”

Csoma Áron

református lelkész

Szerda esti beszélgetések – csütörtökönként

Több mint egy éve járok a szerdai beszélgetésekre, Gyülekezeti Házba. Az utóbbi időben egyre többször csütörtökön. Ilyenkor Áron felolvas egy részt a Szentírásból és ennek kapcsán beszélgetünk az élet nagy dolgairól. Is.

Mit keresek én a szerda esti beszélgetéseken?

Ha nagyon tömören szeretném összefoglalni, akkor válaszokat. De mi is a kérdések lényege? Egy jó kérdés már majdnem több mint fél siker! Ezek által jobban megismerhetjük magunkat és a világot, a Biblia kulcslyukán keresztül. Mert válaszokat keresünk mindig. És sokszor nem kapunk…, ezért úgy gondolom, hogy bármilyen nehéz is, megéri a mélyre tekintést. Nyitottnak kell lenni az új gondolatokra, mert ezek szülik a megújulást.

Itt nem számít, hány éves vagy, csak az, mit gondolsz

18 éves vagyok, de ez itt nem befolyásoló tényező. Minden meglátás egyenértékű és fontos. A lényeg, hogy bármiről is beszélgetünk, a kiindulási pont a jézusi tanítás, a keresztény értékrend. Mert csak biztos alapra lehet építkezni! A beszélgetések befejeztével többféle érzéssel találkoztam. Volt, hogy igazolást nyertem, volt, hogy megbolydultam, vagy még izgalmasabb kérdéseket hoztam haza magammal.

Hol a korosztályom?

Mivel ez egy belső vívódás, belső utazás, ezért nekem csak egy hiány jut mindig eszembe: hogy bár azok a dolgok, amelyekről beszélgetünk megkerülhetetlenek, értékesek és fontosak, kevesen kíváncsiak rájuk. Hol van a korosztályom!?

Széplaki István

Táborozz a gyülekezettel!

  • Először, 2019. június 16-án, vasárnap várjuk a kicsiket és a nagyokat a már hagyományos CSALÁDI NAPUNKRA, amely a 2019-es Hittanévzáró is egyben. A gyülekezeti ház kertjében, a reggeli istentisztelet után, elindul a családi nap: közös ebéd, gyerekfoglalkozások és koncert. A legkisebbekre, a nagyobbakra és a felnőttekre külön figyeltünk a programok összeállításánál. Nagy szeretettel várunk mindenkit!
  • 2019.június 30-a és július 4-e között az egész családot hívjuk a Bakonyban, a Bakonybéli Erdészet Huszárokelőpusztai Üdülőkomplexumában a Tinnyei Református Gyülekezet hagyományos CSALÁDI TÁBORÁBA.

A tábor idei témája: Az élet ünnep.

A táborban rengeteg tematikus beszélgetést tartunk majd és külön gyermekfelügyeletet is biztosítunk. Lesz sok közös éneklés, játék, sport, túra a környéken pl.: Bakonybélbe az apátsághoz és a csillagvizsgálóhoz. És tervezünk még egy pannonhalmi kirándulást is, ahol az apátságot, a gyógynövénykertet az illóolaj lepárlót, a likőrüzemet, a lombkorona tanösvényt, vagy a pincészetet is megnézzük.

A tábor ára attól függően változik, hogy sátorban, az erdei iskola szobáiban, vagy a vadászházban szeretnénk-e a szállásunkat. Az étkezés ára 15 960 Ft /fő/nap felnőtteknek, gyerekeknek pedig 7 980 Ft/fő/nap.

Nagy szeretettel várunk minden családot! Információért Csoma Áront lehet keresni a 06-30-336-1666-os számon, vagy a csoma.aron@reformatus.hu címen.

  • 2019. július 23-25. között a Tinnyei Református Gyülekezet egy érdekes és szórakoztató IFI TÁBORBA várja a 14-16 éves fiatalokat. A tábor egyik különlegessége, hogy esténként 19 órától 23 óráig szervez különleges programokat a nagyoknak. ! A tábor ingyenes, további információval Csoma Áron szolgál a 06-30-336-1666-os számon, vagy a csoma.aron@reformatus.hu címen.
  • 2019. augusztus 5-től 9-ig a tavaly is nagy népszerűségnek örvendő REFORMÁTUS GYERMEKTÁBORT szervezzük meg Tinnyén, a Dér Iskolában. Napközis táborunkba az óvodás-kisiskolás gyerekeket várjuk. Idén a tűz témáját járjuk körbe Erdei Krisztina táborvezetővel, Kiss Éva hitoktató-presbiter, Simonné Pausch Piroska tanárnő, Asbóthné Molnár Ildikó presbiter-óvodapedagógus irányításával és felkészült segítők közreműködésével. A tábor reggeltől estig, napi háromszori étkezéssel és rengeteg, izgalmasabbnál izgalmasabb kalanddal várja a tinnyei (és a környékbeli) gyerekeket. A tábor ára 9000 Ft. Információért és a helyfoglalásért Erdei Krisztina táborvezetőt lehet keresni a 06-70-967-7898-as telefonszámon, vagy az erdeikrisztina@vipmail.hu címen.

A Tinnyei Református Gyülekezet nyáron is szívesen látja a családokat és a gyerekeket is, egy közös nyaralásra, vagy a táboraiba!

Kalandra fel!

Tinnyei Református Gyülekezet presbitériuma

Ki vigyáz a gyerekekre a nyári szünetben?

Napközis tábor, ottalvós tábor, lovastábor, sporttábor, kézműves tábor – még felsorolni is nehéz a számtalan lehetőséget, ahol szervezett keretek között vigyáznak a gyerekekre, sőt izgalmas kalandokkal várják őket a nyári szünet heteiben.

De hogy bírjuk ezt finanszírozni? A Tinnyei Református Gyülekezetnek van néhány remek kalandot ígérő, de pénztárcakímélő ötlete!

Végre itt a nyár, lehet tervezgetni a várva-várt nyaralást, a hétvégi kirándulásokat. Boldog eufóriában úszik ilyenkor a legtöbb gyerek… és a szülők is… mindaddig, amíg nem realizálják, hogy tényleg 3, 6 netalán 11 hétre bezár az óvoda, vagy az iskola. Azt kevesen engedhetik meg maguknak, hogy a teljes nyári szünidőre otthon maradjanak…, de akkor mi lesz a gyerekkel? Lázas számolgatás, a lehetőségek latolgatása és hosszú percek/napok, amikor teljesen reménytelennek tűnik a nyári szünet koordinációja. Ne essünk kétségbe!

Vegyük számba a lehetőségeket!

A vakáció előtt mindenképpen a naptár elé kell ülni és hétről-hétre végiggondolni, mikor ki lesz a gyerekekkel. 6-11 hét teljes felügyeleti lefedése bizony komoly odafigyelést és koordinációs készséget igényel. Először nézzünk szét a táborok között, aztán vegyük számba a családi nyaralás időpontját, majd jöhet az egyeztetés a nagyszülőkkel, az unokatestvérekkel a barátokkal és a szomszéddal. Számba kell venni a gyerek életkorát és igényeit, hogy mi érdekli, és hogy hol, kikkel szeret lenni.

Se szeri, se száma a nyári táboroknak. Számtalan tematikus táborból választhatunk: sporttáborok, kézműves táborok, kaland- és ökotáborok, nyelvi táborok, lovas táborok stb. Az átlagárak kb. azonosak (40 000 forint), a színvonal viszont nagyon különböző lehet, ezért érdemes alaposan utánajárni, mire számíthatunk a kinézett táborokkal kapcsolatban!

Nekünk van ötletünk!

Izgalmas élményeket kínáló tinnyei református táborok >>>

Gyülekezeti kirándulásból apa-lánya kaland

Az erdélyi kirándulást születésnapomra kértem és kaptam a családomtól. Úgy terveztem, hogy a feleségemmel kettesben megyünk majd, a gyerekeket pedig édesanyám -felügyeletére bízzuk az utazás három napjára. Sajnos anyukám egészségi állapota végül nem tette lehetővé, hogy a gyerekeinkre és az összes házillatunkra felügyeljen, így aztán az egész hétvége máshogy alakult, mint ahogyan elterveztem.

Néhány évvel ezelőtt egy barátom azt mesélte, hogy mennyire várja már a MotoGP Brnoban tartandó következő futamát, amire hónapokkal korábban megvette a jegyét. Akkor megkérdeztem tőle, hogy a feleségét miért nem viszi soha magával, mire azt a választ kaptam, hogy „az dupla költség és fele élvezet”. Hát én ezt a feleségem miatt soha nem éreztem, a gyerekekkel kapcsolatban viszont annál inkább. Talán nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy a pihenés csak akkor pihentető, ha gyerekek nincsenek a közelben. Ugyanakkor tény, hogy ha a szülők napi nyolc-kilenc órát dolgoznak, akkor a gyerekekkel eltöltött hasznos idő annyira kevés, hogy abból a nyári időszakban borzasztóan nehéz a szülőknek maguknak lecsippenteni.

Kezdetben kicsit esett..

Éppen ezért nagyon csalódott voltam, amikor kiderült, hogy a feleségem nem jöhet velem. Ha már így alakult úgy gondoltam ne vesszen kárba a befizetett foglaló, legalább az egyik lányomat magammal viszem. Praktikus okból esett a kisebbikre a választásom, mivel ő alsó tagozatos lévén május végére már szinte minden tárgyból le lett zárva. Elnézést kérek azoktól az utastársaktól, akiknek a péntek esti beszélgetésen azt füllentettem, hogy azért a kicsit hoztam magammal, mert ő az aranyosabb (tényleg ő az – viccelek!!! , de nem ezért vittem).

Mindent a gyerekkel

Bibi lányom

A kirándulás programja meglehetősen sűrű volt. A három nap alatt megnéztük a nagyváradi és a lippai basilica minort, a vajdahunyadi és a dévai várat, valamint az aradi vértanúk emlékhelyét. Ezek nyilván nagyon szép és fontos történelmi látnivalók, azonban ez a kirándulás elsősorban nem ezek miatt lett emlékezetes. Ami ennél sokkal fontosabb volt, hogy a három napban csak a kislányommal kellett foglalkoznom. Együtt voltunk fáradtak a buszon, együtt áztunk ronggyá a vajdahunyadi vár hídján és együtt féltünk a dévai vár felvonójában.

Bibi és a sült apróhal

Együtt hallgattuk a dévai vár előtti téren a rockkoncertet, együtt próbáltuk ki az árusoknál kapható sült apróhalat és együtt választottunk vásárfiát magunknak és az otthonmaradottaknak (az eredmény egy döglött denevér, egy Drakulát ábrázoló kávéskanál és egy halálfejes nyaklánc). Egyszóval olyan közös élményeket szereztünk, ami csak a miénk. Meggyőződésem, hogy ez az alkalom a kettőnk közötti apa-lánya kapcsolatot még erősebbé tette. Mérhetetlenül hálás vagyok ezért és bízom benne, hogy a nagyobbik lányommal is lesz módom kettesben hasonló időtöltésre még azelőtt, hogy végleg cikivé válnék neki.

Együtt mindkét gyülekezettel

Mivel ez egy társasutazás volt, mindenképpen kell néhány szót ejteni azokról az emberekről, akikkel együtt vészeltük át ezt a hétvégét. Az eddigi gyakorlattal ellentéteben a velünk utazók túlnyomó részét egyáltalán nem ismertem, ami az utazást külön izgalmassá tette. Sok olyan emberrel ismerkedtem össze, akiről korábban semmit nem tudtam, és ez nekem mindig nagy öröm. Mind a piliscsabai, mind a tinnyei gyülekezet nagyon jó csapat, tele olyan emberekkel, akikkel élvezetes tud lenni még a buszon eltöltött zötykölődés is. Kutas Laci bácsinak külön köszönet jár azért, amiért a hazaúton végtelen türelemmel próbált bevezetni a bronzszoborkészítés elméletének rejtelmeibe.


Áron azt szokta mondani, hogy a jó kirándulás kulturális, kulináris és spirituális töltekezést ígér, és ez ezúttal is megvolt.


Bäck Konstantin
presbiter


A Szentlélek közösségében

Nem látjuk, de érezzük, tudjuk – valóság Jézus Krisztus jelenléte közöttünk. Sőt azt is tudjuk, hogy a látás önmagában nem segítene. Erre utal legalábbis az emmausi tanítványok története, akik a feltámadott Krisztussal együtt mennek, Vele beszélgetnek, s mégsem ismerik fel Őt. Csak amikor megtöri a kenyeret a Feltámadott, akkor „nyílik meg szemük”; de ekkor már Krisztus eltűnt közülük (Lk 24,13-31). Milyen erő az, ami a szemmel nem látható, kézzel nem tapintható jelenlétet valóssággá váltja bennünk és közöttünk? Ez a Szentlélek!

Ma is így van: amikor gyülekezeti közösségben együtt vagyunk, amikor valamennyiünket ugyanúgy ragad meg Isten igéje, amikor együtt emlékezünk Krisztus váltsághalálára és a nekünk adatott új életre a sákramentumokban, akkor valamennyien megtapasztaljuk azt az erőt, amit a vallásüldözések sem tudtak legyőzni. Kívülálló bizonnyal megkérdezné: mi ez az erő? S talán egy újabb, Kálvin Jánosról szóló film címe adja vissza csodálkozásukat: „Megszállottak”. Mi azonban tudjuk, hogy ez az erő a Szentlélek ereje, amit érzünk templomon kívül is, egy hívő család szeretetében, vagy testvérek egymás közötti beszélgetésében. Mert a hit „a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés” (Zsid 11,1)

„Istent soha senki sem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk.” (1Jn 4,12)

Fotó:pixabay.com

Fotó:Pixabay

Lehet azt mondani, hogy a keresztyén hit tehát a Szentlélekbe vetett hit? Egy bizonyos értelemben mindenképpen: a teremtés nagy művét az Isten elvégezte, az újjáteremtés, a megváltás szintén univerzális értelmű – de az az apróság, ámde számomra legfontosabb dolog, hogy én is ebben hit által részesülhetek, hogy mindebben a jóban nekem is részem lehet, s hogy ebben nem vagyok egyedül, az nyilván a Szentlélek naponkénti megújító munkája bennem – bennünk.

Miért mondjuk akkor, hogy a Szentlélek ama Vigasztaló, akit Krisztus nevében az Atya küld (Jn 14,26)? Vigasztalásra szorulunk, vagy Pál apostollal állandóan örülnünk kell (Fil 4,4)? Bármennyire is logikai ellentmondásnak látszik: mindkettő igaz. Hiszen, akik az örök élet ajándékát kapták, azoknak mindig van okuk örülni! Ugyanakkor azonban a „van” és a „legyen” között olyan feszültség van, aminek feloldására önmagunktól képtelenek lennénk: az út a Krisztus visszajöveteléig nem könnyű, hanem buktatókkal van tele.

Krisztus a te Megváltód, az örök életet te kaptad Tőle. Neked kell Vele találkoznod, Ő kell, hogy megérintsen téged, az Ő szavát kell hallanod, Őt kell követned.

Viszont, hogy meg tudj állni a hitben, ahhoz szükséged van a Vigasztalóra, aki mindenre megtanít, Akit meg tudsz tapasztalni a hívők közösségében, akikkel együtt tudsz épülni és gazdagodni – és akikkel a templom nélküli városban is együtt leszel, ahol Isten lesz minden mindenekben (1Kor 15,28).

Dr. Karasszon István

A Károli Gáspár Református Egyetem

Tanszékvezető professzora

Egy karácsony margójára

Amikor a feleségemmel, Enikővel úgy döntöttünk, hogy családalapításra adjuk a fejünket, sokat beszélgettünk arról, hogy szülőként milyen elvek, értékek mentén neveljük majd a gyerekeinket. Szerencsések vagyunk, mivel az igazán fontos kérdésekben egyetértünk, és rendszerint nincs nagy eltérés az elképzeléseink között. Ha mégis akad ilyen, azt rendre feloldjuk valamilyen kompromisszumos megoldással. A karácsonnyal, és Bibi lányunkkal azonban így jártunk…

Az elmúlt évek egyik legnagyobb szülői véleménykülönbsége köztünk a karácsony kezelésének és kommunikálásának a kérdéséből fakadt.

Én Csepelen nőtem föl ateista családban, ahol a Jézuskának hírét se hallottam, az ajándékokat pedig az úgynevezett Jégtündér hozta. A szüleimet nem nagyon érdekelte a karácsony misztériuma, így különösebb beleélés nélkül játszották a társadalmi normák által rájuk erőltetett szerepet. Én persze hamar átláttam a szitán és rájöttem, hogy az ajándékokat valójában ők veszik és csomagolják karácsonykor. Csalódást ez a felismerés nem okozott, az advent (akkor még nem tudtam, hogy ez a neve) pedig átalakult egy „keressük meg karácsony előtt az eldugott ajándékokat” projektté, amit a nővéremmel rendre sikerrel teljesítettünk.

Ezzel szemben a feleségem életében kiemelt fontossággal bírt a karácsonyi varázs. Velem ellentétben, ő pontosan tudta, hogy mit ünneplünk karácsonykor, viszont azt már nem, hogy mi fán terem a Jégtündér.

Mire Boglárka lányom második karácsonyát ünnepeltük, el kellett döntenünk, hogy mit adunk át neki abból, amit otthonról hoztunk. Én úgy gondoltam, hogy mindenkinek egyszerűbb, ha már az elején tisztázzuk a gyerekkel, hogy az ajándék tőlünk van. Ezzel a megoldással később számos komplikációtól megóvhatjuk magunkat, és nem sül ránk a hazug szülők bélyege. Amikor ezzel az elképzelésemmel előálltam, a feleségem úgy nézett rám, ahogy azelőtt soha és azután is csak egyszer. Akkor éreztem, hogy ebben a helyzetben nincs tér vitára vagy kompromisszumra, egyedül a teljes kapituláció (mármint az enyém) oldhatja fel a kialakult helyzetet.

Így tehát a Bäck család karácsonyi mitológiájába bekerült „az ajándékot a Jézuska hozza” toposz.

A nagylányomnál ez semmilyen problémát nem okozott. Tizenegy-tizenkét éves kora körül szinte észrevétlen átmenettel rakta helyére a kirakós darabkáit (ugyanabban a csomagoló papírban vannak az ajándékok, mint amilyet a szekrényben tartunk; a Nagyi mindig eltűnik a konyhában, amikor megszólal a csengettyű; a fenyőfa mindig a délutáni szunyókálás és az utána kötelező délutáni fürdés ideje alatt díszítődik föl; stb.).

Ezzel szemben Bibi, a kisebbik lányom kb. három héttel ezelőtt, az esti lefekvés rituáléja alatt nekem szegezte a következő kérdést:

  • Apa, mondd meg őszintén! Ki hozza a karácsonyi ajándékot?

Tudtam, hogy kummantani csak akkor érdemes, ha fantasztikus magabiztossággal, érzékelhető reakcióidő nélkül tudom ezt megtenni. Azonban míg a válaszon gondolkodtam eltelt két-három másodperc, így már csak az igazság elmondása maradt lehetőségként:

  • A helyzet az, hogy az ajándékokat mi vesszük nektek.

Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondtam már láttam is, hogy ezzel az egy mondatommal bizony összetörtem a gyermekem lelkét. A szája már sírásra görbült, de nem vártam meg, hogy kitörjön belőle a zokogás, inkább lesomfordáltam a feleségemhez segítségért:

  • Bibi megkérdezte, hogy ki hozza az ajándékokat.
  • És mit mondtál?
  • Mivel megkért, hogy őszintén válaszoljak az igazat.
  • És mit szólt hozzá?
  • Hát… szerintem most éppen sír.

Ez volt a második alkalom a tizenöt éves házasságunk alatt, amikor Enikő bevetette „Azt” a nézését. Azután vigasztaló üzemmódba kapcsolt, és felrohant a gyerekhez csökkenteni az általam okozott károkat.

Körülbelül két hétbe telt, amíg a kisebbik lányom elsiratta a Mikulást, a húsvéti nyulat, és az ajándékot hozó Jézuskát. Ebben az időszakban a feleségem lefekvés előtt történeteket olvasott neki az igazi Szent Miklósról, a húsvéti nyúl legendájáról és megbeszélték, hogy a felnőttek nem nettó gonoszságból találták ki ezeket a dolgokat az ő becsapásukra.

A kedélyek mostanra valamelyest megnyugodtak, azonban a kislányom karácsonnyal kapcsolatos érdeklődése jelentősen lecsökkent.

És, hogy mindebből mi a tanulság?

Azt nem tudom…

Bäck Konstantin

presbiter

Milyen az igazi karácsony?

Akkor lenne igazi a karácsony – mondta nekem valaki az elmúlt napokban, ha olyan fehér lenne, mint amilyen most, és örömmel mutatott a hótól frissen fehérbe burkolózott fákra, házakra, utakra. Aztán lemondóan legyintett és megjegyezte: az időjárás-jelentés szerint épp az ünnepre jönnek vissza a pluszok. Itt mély sóhaj következett, majd a végső következtetés: szóval ebben az évben sem lesz igazi karácsonyunk. Az igazi karácsony kifejezés megütötte a fülemet és befészkelte magát a szívembe. Igazi karácsony… Mi az? Milyen az?

Erősen megmaradtak bennem a novemberi kaliforniai tűzvész képei, és az érzés, hogy ilyen ma, a modern világban nem történhet. Pedig történhet…A Paradise nevű város például teljesen kiégett. Apokaliptikus fényképek maradtak meg a város helyén feketévé lett erdőkről, porrá lett házsorokról, emberek után kutató csapatokról. A pusztulás képei. „A halál árnyékának völgye” ilyen. Nem zöldellő erdő madárdallal, szép színes házakkal, barátságos emberekkel, vagy habos-babos-havas karácsonyi ünneppel, hanem egy hely, ami tragédiára, kudarcra, fájdalomra, nyomorúságra utal vissza.

Persze nem kell Amerikáig menni, hogy talán kevésbé látványos, mégis hasomlóan felkavaró történeteket lássak. Elég csak Piliscsabán a szociális otthonba elmenni és néma emberi sorsokkal találkozni. Ott van például Karcsi bácsi az özvegy cukrász, aki ősszel még mosolyogni is tudott vidám piros sapkája alatt, és hálásan kezet csókolt az őt meglátogató idősebb hölgynek. A tél beköszöntével azonban kevesebbet látom. Ágyában gubbaszt, zárkózottan és nagyon szomorúan, pontosan mutatva, miként is járja be a halál árnyékának völgyét három éve meghalt felesége után vágyakozva.

És éppen itt ébredt fel bennem is az olthatatlan vágy az igazi karácsony után. Tényleg milyen is lehet az? Hogyan lehet része benne Karcsi bácsiknak, vagy épp a tűzvészt átélt embereknek? A választ egy gyönyörű himnusz adta meg: Zakariásnak, Keresztelő János édesapjának éneke, amit fia születése feletti örömében mondott el így: „mert az Úr előtt jársz, hogy előkészítsd az ő útjait, hogy megtanítsd népét az üdvösség ismeretére, bűneik bocsánata által, Istenünk könyörülő irgalmáért, amellyel meglátogatott minket a felkelő fény a magasságból; hogy világítson azoknak, akik sötétségben s a halál árnyékában lakoznak, hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára.” (Lukács 1, 7679).

Az egész ének olyan, mint egy vízesés: érezni, ahogy visszatarthatatlanul ömlik Zakariás szájából, ami a szívén van. Egy olyan embernek az éneke ez, akit meglátogatott az Isten. Azaz így élte meg a vele történteket, a mélységet, amikor elvesztette a beszéd képességét és a magasságot, hogy gyermeke született. A himnuszból nagyon érezni a személyes élmény erejét, hiszen ez hitelesíti.

Úgy hiszem, a karácsonnyal ugyanez a helyzet. Először nagyon személyes ünneppé kell lennie. A karácsonyi öröm és ünnep ettől a személyes érintettségtől lehet hiteles, akár másokat is ünneplésre, örömre sarkalló.

Philp Yancey, amerikai keresztény írónál olvastam, hogy gyermekkorában az amerikai gyülekezetek, olyan kérdésekkel voltak elfoglalva, mint a haj, és a szoknya hosszúsága, vagy a homoszexualitás, de nem foglaltak állást pl. a szegénység, a rasszizmus és a nőkkel szembeni magatartás kérdéseiben. A világot, az embereket megítélték – írja –, de nem vitték ki, nem mutatták meg Isten kegyelmét a világnak. (Talán azért – teszem hozzá, – mert maguk sem élték át Istennek ezt a mindent legyőző és a másikat is befogadni akaró szeretetét.) Nos, Zakariás átélte. Ehhez peresz az kellett, hogy észrevegye még a saját sorsának vakító sötétségében is. Mert volt fény, van fény, hiszen Isten világosság, és amikor ez a világosság meglátogat minket, akkor nagyon felkavar és összezavar minden régi utat, de mutat újat a békesség felé.

Zakariás ünnepel. Azért tud ünnepelni, mert érintetté vált az ünnepben. Átélte a meglátogatottságot, volt füle az evangéliumra, szeme a világosságra és szíve, hogy mindezt megértse. Innen már el lehet indulni a családi ünnep felé, vagy épp Karcsi bácsihoz, és a többiekhez. Igazi karácsony az, amikor az Isten meglátogat minket, sokszor a legnagyobb mélységben, vagy sötétségben. Akkor azonban igazi világosság támad, amit mi is átadhatunk másoknak.

Csoma Áron

lelkipásztor