Gyülekezeti kirándulásból apa-lánya kaland

Az erdélyi kirándulást születésnapomra kértem és kaptam a családomtól. Úgy terveztem, hogy a feleségemmel kettesben megyünk majd, a gyerekeket pedig édesanyám -felügyeletére bízzuk az utazás három napjára. Sajnos anyukám egészségi állapota végül nem tette lehetővé, hogy a gyerekeinkre és az összes házillatunkra felügyeljen, így aztán az egész hétvége máshogy alakult, mint ahogyan elterveztem.

Néhány évvel ezelőtt egy barátom azt mesélte, hogy mennyire várja már a MotoGP Brnoban tartandó következő futamát, amire hónapokkal korábban megvette a jegyét. Akkor megkérdeztem tőle, hogy a feleségét miért nem viszi soha magával, mire azt a választ kaptam, hogy „az dupla költség és fele élvezet”. Hát én ezt a feleségem miatt soha nem éreztem, a gyerekekkel kapcsolatban viszont annál inkább. Talán nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy a pihenés csak akkor pihentető, ha gyerekek nincsenek a közelben. Ugyanakkor tény, hogy ha a szülők napi nyolc-kilenc órát dolgoznak, akkor a gyerekekkel eltöltött hasznos idő annyira kevés, hogy abból a nyári időszakban borzasztóan nehéz a szülőknek maguknak lecsippenteni.

Kezdetben kicsit esett..

Éppen ezért nagyon csalódott voltam, amikor kiderült, hogy a feleségem nem jöhet velem. Ha már így alakult úgy gondoltam ne vesszen kárba a befizetett foglaló, legalább az egyik lányomat magammal viszem. Praktikus okból esett a kisebbikre a választásom, mivel ő alsó tagozatos lévén május végére már szinte minden tárgyból le lett zárva. Elnézést kérek azoktól az utastársaktól, akiknek a péntek esti beszélgetésen azt füllentettem, hogy azért a kicsit hoztam magammal, mert ő az aranyosabb (tényleg ő az – viccelek!!! , de nem ezért vittem).

Mindent a gyerekkel

Bibi lányom

A kirándulás programja meglehetősen sűrű volt. A három nap alatt megnéztük a nagyváradi és a lippai basilica minort, a vajdahunyadi és a dévai várat, valamint az aradi vértanúk emlékhelyét. Ezek nyilván nagyon szép és fontos történelmi látnivalók, azonban ez a kirándulás elsősorban nem ezek miatt lett emlékezetes. Ami ennél sokkal fontosabb volt, hogy a három napban csak a kislányommal kellett foglalkoznom. Együtt voltunk fáradtak a buszon, együtt áztunk ronggyá a vajdahunyadi vár hídján és együtt féltünk a dévai vár felvonójában.

Bibi és a sült apróhal

Együtt hallgattuk a dévai vár előtti téren a rockkoncertet, együtt próbáltuk ki az árusoknál kapható sült apróhalat és együtt választottunk vásárfiát magunknak és az otthonmaradottaknak (az eredmény egy döglött denevér, egy Drakulát ábrázoló kávéskanál és egy halálfejes nyaklánc). Egyszóval olyan közös élményeket szereztünk, ami csak a miénk. Meggyőződésem, hogy ez az alkalom a kettőnk közötti apa-lánya kapcsolatot még erősebbé tette. Mérhetetlenül hálás vagyok ezért és bízom benne, hogy a nagyobbik lányommal is lesz módom kettesben hasonló időtöltésre még azelőtt, hogy végleg cikivé válnék neki.

Együtt mindkét gyülekezettel

Mivel ez egy társasutazás volt, mindenképpen kell néhány szót ejteni azokról az emberekről, akikkel együtt vészeltük át ezt a hétvégét. Az eddigi gyakorlattal ellentéteben a velünk utazók túlnyomó részét egyáltalán nem ismertem, ami az utazást külön izgalmassá tette. Sok olyan emberrel ismerkedtem össze, akiről korábban semmit nem tudtam, és ez nekem mindig nagy öröm. Mind a piliscsabai, mind a tinnyei gyülekezet nagyon jó csapat, tele olyan emberekkel, akikkel élvezetes tud lenni még a buszon eltöltött zötykölődés is. Kutas Laci bácsinak külön köszönet jár azért, amiért a hazaúton végtelen türelemmel próbált bevezetni a bronzszoborkészítés elméletének rejtelmeibe.


Áron azt szokta mondani, hogy a jó kirándulás kulturális, kulináris és spirituális töltekezést ígér, és ez ezúttal is megvolt.


Bäck Konstantin
presbiter


A Szentlélek közösségében

Nem látjuk, de érezzük, tudjuk – valóság Jézus Krisztus jelenléte közöttünk. Sőt azt is tudjuk, hogy a látás önmagában nem segítene. Erre utal legalábbis az emmausi tanítványok története, akik a feltámadott Krisztussal együtt mennek, Vele beszélgetnek, s mégsem ismerik fel Őt. Csak amikor megtöri a kenyeret a Feltámadott, akkor „nyílik meg szemük”; de ekkor már Krisztus eltűnt közülük (Lk 24,13-31). Milyen erő az, ami a szemmel nem látható, kézzel nem tapintható jelenlétet valóssággá váltja bennünk és közöttünk? Ez a Szentlélek!

Ma is így van: amikor gyülekezeti közösségben együtt vagyunk, amikor valamennyiünket ugyanúgy ragad meg Isten igéje, amikor együtt emlékezünk Krisztus váltsághalálára és a nekünk adatott új életre a sákramentumokban, akkor valamennyien megtapasztaljuk azt az erőt, amit a vallásüldözések sem tudtak legyőzni. Kívülálló bizonnyal megkérdezné: mi ez az erő? S talán egy újabb, Kálvin Jánosról szóló film címe adja vissza csodálkozásukat: „Megszállottak”. Mi azonban tudjuk, hogy ez az erő a Szentlélek ereje, amit érzünk templomon kívül is, egy hívő család szeretetében, vagy testvérek egymás közötti beszélgetésében. Mert a hit „a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés” (Zsid 11,1)

„Istent soha senki sem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk.” (1Jn 4,12)

Fotó:pixabay.com

Fotó:Pixabay

Lehet azt mondani, hogy a keresztyén hit tehát a Szentlélekbe vetett hit? Egy bizonyos értelemben mindenképpen: a teremtés nagy művét az Isten elvégezte, az újjáteremtés, a megváltás szintén univerzális értelmű – de az az apróság, ámde számomra legfontosabb dolog, hogy én is ebben hit által részesülhetek, hogy mindebben a jóban nekem is részem lehet, s hogy ebben nem vagyok egyedül, az nyilván a Szentlélek naponkénti megújító munkája bennem – bennünk.

Miért mondjuk akkor, hogy a Szentlélek ama Vigasztaló, akit Krisztus nevében az Atya küld (Jn 14,26)? Vigasztalásra szorulunk, vagy Pál apostollal állandóan örülnünk kell (Fil 4,4)? Bármennyire is logikai ellentmondásnak látszik: mindkettő igaz. Hiszen, akik az örök élet ajándékát kapták, azoknak mindig van okuk örülni! Ugyanakkor azonban a „van” és a „legyen” között olyan feszültség van, aminek feloldására önmagunktól képtelenek lennénk: az út a Krisztus visszajöveteléig nem könnyű, hanem buktatókkal van tele.

Krisztus a te Megváltód, az örök életet te kaptad Tőle. Neked kell Vele találkoznod, Ő kell, hogy megérintsen téged, az Ő szavát kell hallanod, Őt kell követned.

Viszont, hogy meg tudj állni a hitben, ahhoz szükséged van a Vigasztalóra, aki mindenre megtanít, Akit meg tudsz tapasztalni a hívők közösségében, akikkel együtt tudsz épülni és gazdagodni – és akikkel a templom nélküli városban is együtt leszel, ahol Isten lesz minden mindenekben (1Kor 15,28).

Dr. Karasszon István

A Károli Gáspár Református Egyetem

Tanszékvezető professzora

A három fenyőfa

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs, ahol három kis fenyőfácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.

Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. „Szeretnék kincsesláda lenni!”– kiáltott fel. „Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda a világon.” A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. „Jó volna büszke hajónak lenni – sóhajtotta – átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon.”A harmadik fenyőfa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. „Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről” – mondta. „Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék a tekintetüket az ég felé, és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a földön!”

Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fenyőfa nagyra és magasra nőtt.

Egy napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fenyőfát, és azt mondta: „Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.” És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. „Most lesz belőlem az a szép kincsesláda – gondolta a fenyőfa – csodás kincseket kapok majd.”A másik favágó a második fát szemelte ki. „Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem.” És eldőlt a második fenyőfa is a fejsze ütéseire. „Végre átszelem a tengert!” – gondolta. „Büszke hajó leszek, királyoknak való!” A harmadik fenyőfa úgy érezte, hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. „Nekem bármelyik fa megteszi” – mormogta, azzal kivágta a harmadik fenyőt.

Az első fenyőfa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincses ládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fenyőfa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára. A második fenyőfa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba. A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. „Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn, és Isten felé mutatni.”

Sok–sok nap telt el és sok–sok éjszaka. A három fenyőfácska már majdnem elfelejtette egykori álmát. De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. „Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!” – sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. „Ez a jászol a legjobb hely neki” – mondta az asszony. És az első fenyőfa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse.

Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykolódott az óriás hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: „Csend!” – és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fenyőfa pedig tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.

Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy ember kezeit szögezte a gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a nap sugaraival fellármázta a levegőt és a földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott. „Mégiscsak megvalósulnak az álmaim – mondta. Nem leszek ugyan a legmagasabb fa az erdőben, de ettől a naptól kezdve, mint Jézus Krisztus keresztje újból és újból Istenre irányítom majd az emberek tekintetét.”Ú

Forrás:lutheran.hu

Ady Endre: Harang csendül

Harang csendül,

Ének zendül,

Messze zsong a hálaének

Az én kedves kis falumban

Karácsonykor

Magába száll minden lélek.

Minden ember

Szeretettel

Borul földre imádkozni,

Az én kedves kis falumban

A Messiás

Boldogságot szokott hozni.

A templomba

Hosszú sorba’

Indulnak el ifjak, vének,

Az én kedves kis falumban

Hálát adnak

A magasság Istenének.

Mintha itt lenn

A nagy Isten

Szent kegyelme súgna, szállna,

Az én kedves kis falumban

Minden szívben

Csak szeretet lakik máma.

Egy karácsony margójára

Amikor a feleségemmel, Enikővel úgy döntöttünk, hogy családalapításra adjuk a fejünket, sokat beszélgettünk arról, hogy szülőként milyen elvek, értékek mentén neveljük majd a gyerekeinket. Szerencsések vagyunk, mivel az igazán fontos kérdésekben egyetértünk, és rendszerint nincs nagy eltérés az elképzeléseink között. Ha mégis akad ilyen, azt rendre feloldjuk valamilyen kompromisszumos megoldással. A karácsonnyal, és Bibi lányunkkal azonban így jártunk…

Az elmúlt évek egyik legnagyobb szülői véleménykülönbsége köztünk a karácsony kezelésének és kommunikálásának a kérdéséből fakadt.

Én Csepelen nőtem föl ateista családban, ahol a Jézuskának hírét se hallottam, az ajándékokat pedig az úgynevezett Jégtündér hozta. A szüleimet nem nagyon érdekelte a karácsony misztériuma, így különösebb beleélés nélkül játszották a társadalmi normák által rájuk erőltetett szerepet. Én persze hamar átláttam a szitán és rájöttem, hogy az ajándékokat valójában ők veszik és csomagolják karácsonykor. Csalódást ez a felismerés nem okozott, az advent (akkor még nem tudtam, hogy ez a neve) pedig átalakult egy „keressük meg karácsony előtt az eldugott ajándékokat” projektté, amit a nővéremmel rendre sikerrel teljesítettünk.

Ezzel szemben a feleségem életében kiemelt fontossággal bírt a karácsonyi varázs. Velem ellentétben, ő pontosan tudta, hogy mit ünneplünk karácsonykor, viszont azt már nem, hogy mi fán terem a Jégtündér.

Mire Boglárka lányom második karácsonyát ünnepeltük, el kellett döntenünk, hogy mit adunk át neki abból, amit otthonról hoztunk. Én úgy gondoltam, hogy mindenkinek egyszerűbb, ha már az elején tisztázzuk a gyerekkel, hogy az ajándék tőlünk van. Ezzel a megoldással később számos komplikációtól megóvhatjuk magunkat, és nem sül ránk a hazug szülők bélyege. Amikor ezzel az elképzelésemmel előálltam, a feleségem úgy nézett rám, ahogy azelőtt soha és azután is csak egyszer. Akkor éreztem, hogy ebben a helyzetben nincs tér vitára vagy kompromisszumra, egyedül a teljes kapituláció (mármint az enyém) oldhatja fel a kialakult helyzetet.

Így tehát a Bäck család karácsonyi mitológiájába bekerült „az ajándékot a Jézuska hozza” toposz.

A nagylányomnál ez semmilyen problémát nem okozott. Tizenegy-tizenkét éves kora körül szinte észrevétlen átmenettel rakta helyére a kirakós darabkáit (ugyanabban a csomagoló papírban vannak az ajándékok, mint amilyet a szekrényben tartunk; a Nagyi mindig eltűnik a konyhában, amikor megszólal a csengettyű; a fenyőfa mindig a délutáni szunyókálás és az utána kötelező délutáni fürdés ideje alatt díszítődik föl; stb.).

Ezzel szemben Bibi, a kisebbik lányom kb. három héttel ezelőtt, az esti lefekvés rituáléja alatt nekem szegezte a következő kérdést:

  • Apa, mondd meg őszintén! Ki hozza a karácsonyi ajándékot?

Tudtam, hogy kummantani csak akkor érdemes, ha fantasztikus magabiztossággal, érzékelhető reakcióidő nélkül tudom ezt megtenni. Azonban míg a válaszon gondolkodtam eltelt két-három másodperc, így már csak az igazság elmondása maradt lehetőségként:

  • A helyzet az, hogy az ajándékokat mi vesszük nektek.

Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondtam már láttam is, hogy ezzel az egy mondatommal bizony összetörtem a gyermekem lelkét. A szája már sírásra görbült, de nem vártam meg, hogy kitörjön belőle a zokogás, inkább lesomfordáltam a feleségemhez segítségért:

  • Bibi megkérdezte, hogy ki hozza az ajándékokat.
  • És mit mondtál?
  • Mivel megkért, hogy őszintén válaszoljak az igazat.
  • És mit szólt hozzá?
  • Hát… szerintem most éppen sír.

Ez volt a második alkalom a tizenöt éves házasságunk alatt, amikor Enikő bevetette „Azt” a nézését. Azután vigasztaló üzemmódba kapcsolt, és felrohant a gyerekhez csökkenteni az általam okozott károkat.

Körülbelül két hétbe telt, amíg a kisebbik lányom elsiratta a Mikulást, a húsvéti nyulat, és az ajándékot hozó Jézuskát. Ebben az időszakban a feleségem lefekvés előtt történeteket olvasott neki az igazi Szent Miklósról, a húsvéti nyúl legendájáról és megbeszélték, hogy a felnőttek nem nettó gonoszságból találták ki ezeket a dolgokat az ő becsapásukra.

A kedélyek mostanra valamelyest megnyugodtak, azonban a kislányom karácsonnyal kapcsolatos érdeklődése jelentősen lecsökkent.

És, hogy mindebből mi a tanulság?

Azt nem tudom…

Bäck Konstantin

presbiter