Olyan, mintha évek teltek volna el az óta. Pedig csak három hónapja… Lepörgött a nyár, belevágtunk egy újabb tanévbe, őszbe, régi vagy új munkánkat folytatjuk/kezdjük, tapossuk a szokásost, s jó visszaidézni azt a béke-jókedv-szeretet-odafigyelés-tartalom szigetét, ami a szarvasi tábor volt. Bányászni kell az emlékeket, de csak az elején, mert hipp-hopp beindul a nosztalgia lavina, csupán győzni kell kiszemezgetni a lényegeset. Nem nehéz, csak a konkrétumok, meg a pontosság végett szükséges. Miért nem nehéz? Mert az érzés, a hangulat, a tartalom, mélységek és magasságok részemmé váltak kitörölhetetlenül. „Púpom” lett. A teve a vizet, én a lelki muníciómat viszem benne.
Szarvas. Ez is olyan szeglete az országnak, ahol még nem jártam. Várom. Várjuk a kisebbik fiammal együtt. Új hely, új helyzet, hisz először táborozunk a piliscsabaiakkal együtt, egyáltalán a gyülekezettel együtt. Nyár, víz, társaság felnőttnek-gyereknek, csak jó lehet! Bár a gyermek kis fenntartással vette tudomásul, hogy kötött programok vannak, ami ugyan nem kötelező, de erősen ajánlott, s mi van, ha nem fogja jól érezni magát ettől. Mire ezt végigbeszéltük, a GPS és némi telefonos segítség igénylése után meg is érkeztünk.
- Ez? Anya, eltévedtünk! – tört ki Aporból és Gergőből is a kétségbeesés, amikor beparkoltam szállásunk udvarára.
- Retro! – kacagtunk Angélával – most megtapasztaljátok, hogy „bezzeg a mi időnkben” milyen volt.
Visszafogottan elmajszolták a vacsorát, elfoglaltuk a szobáinkat (nagyon RETRO J! ) és elindultunk terepszemlére. Ettől a pillanattól kezdve csak a hangjukat hallottuk, vagy látni véltük, hogy ők is ott cikáznak a többi gyerekkel a ház körül még sötétben is, esetleg megjelentek az úszónadrágjukért, törülközőjükért. Csobbantak, csilingelt a nevetésük és egy este sem kellet altató nekik. Fellélegeztem, a gyermek jól érzi magát. Otthon van.
Minden kopottsága ellenére, vagy azzal együtt, a helyszín tökéletes. A ház és a víz (Holt-Körös) közötti kis terület egyik felén asztalok-padok, a másik meg pázsit (sátrak, tollasozók, hintázók). Itt zajlik az élet. Mindenki együtt, kisebb-nagyobb csoportokban, csecsemőtől nagyszülőig. Mónika és Balázs egy összeismertetős kvízzel készült az első estére. Minden táborozó felnőtt minimum egyszer szerepelt a játékban, a többieknek ki kellett találni, hogy kiről van szó, vagy azt, hogy melyik állítás illik rá a négy közül. Jó móka volt, sok munka, odafigyelés és szeretet az összeállításában. Nagyokat kacagtunk, korántsem ismertünk még mindenkit, de elindultuk, együtt, egymásért. Az első estét sikerült éjjel két óra körül befejezni. S ez így ment estéről estére. Hiába bíztattuk egymást, hogy le kéne feküdni, mert holnap korán kell kelni, hisz vár a „Kávézz velem” első beszélgetőtársa, nem kapkodtuk el a takarodót. Egyszerűen jól akartuk érezni magunkat, beszélni, hallgatni, látni, nem csak nézni, rezzenéseket érzékelni és reagálni lehetőleg mindenre, mindenkire. Így is tettünk.
Történt ezek után, hogy alig 4-5 órányi alvással vértezve – tétován ugyan, hogy van-e hozzád hasonló elvetemült –, távolról figyelted a vízpartot, vajon tényleg lesz-e reggeli úszás a kávézás előtt. Volt. Szerény létszámú, de annál lelkesebb csapatkával. Ezzel be is állt a rend. Már ami a szabadon választott időtöltést illeti: későn fekszel, korán kelsz! Teszed mindezt saját akaratodból, jókedvvel.
Az első közös kávézással beindult a rendszer. A tervezett. Minden reggel, azaz négy alkalommal lehetőség volt megismerni, meghallgatni egyik táboros társunkat és kérdezni is tőle, bár ebben a műfajban kicsit szemérmetes volt a társaság. Aztán reggeli áhítat, közös éneklés, reggelizés és kiscsoportos beszélgetések, minden nap adott téma és adott helyzet kapcsán. A felnőttek önjáró módon, egy-egy moderátorral vonultak félre és másfél óra múlva minden csapat beszámolt a tapasztalatairól. Izgalmas feladat és nem könnyű, de nagyon hasznos.
A gyerekeknek ebben az időben szintén korosztályos foglalkozások voltak, a fiatalok (FÉK- Fiatalok az Élet Küszöbén) délután vonultak félre. Muszáj megemlítenem, mennyire jóleső tapasztalat volt, hogy nem csak a felnőttek figyeltek a gyerekekre, de ők maguk is egymásra, a gimisek odaadó szeretettel gardírozták az egészen kicsiket.
Az idő repült. Alig reggeliztünk, már jött az ebéd (mindig finom és túlságosan is bőséges), újra csobbanás és lehetőségként egy kis délutáni szieszta. Nem sokan éltek vele. Inkább kint voltuk ismét együtt. Mindegy, milyen napszak volt, ha lehetett ott ücsörögtünk kint az asztaloknál, figyeltük a gyerekeket, úsztunk, és újra meg újra beszélgettünk, (meg)hallgattunk, örültünk, hogy van ilyen. Hogy nem kell futni sehová, nem kell főzni, folyamatosan feladatokat megoldani… Egyszerűen csak léteztünk, figyelve és reagálva egymásra, ki-ki a maga habitusa, képessége szerint, de mindenki nagy szeretettel és odaadással. Mert jó volt együtt, egymásért lenni.
„Csak” Mónika, Áron és a segítőik – többnyire piliscsabaiak – dolgoztak. Nem keveset. Értünk. Tették ezt mindig mosolygósan, szeretettel, négy napon át, napi 18-20 órában. KÖSZÖNET érte!!! Még a titokzatos, senki által nem látott fekete bogár rettenetes csípése sem tántorította el őket. Pedig cudarul eredményesen működött minden este. Mármint a bogár. Is. Öröm az ürömben, hogy a gyerekekkel kíméletes volt. A felnőttek lába viszont vörös lett és iszonyatosan bedagadt. Fájt is. Persze mindezt lehet azért tette soha nem látott bogarunk, hogy ne feledkezzünk meg majdnem felhőtlen jókedvünkben az élet nem fenékig tejfel voltáról sem. Ki tudja?
Felhőtlenség. Igen. Annak, aki nem ment be az imasátorba, végig az lehetett. Aki bement, az bizony utazott napsütésben, sűrű sötét fellegek között, szélcsendben, viharban, kinek mit hozott elő az az út, melyen – ha belépett már nem volt meghátrálás – végigment. Magán, magában, szívében, lelkében, elméjében… Olyan volt, mint egy zarándoklat, vagy Canossa járás magadban, a Megváltóddal. Megjártad a bugyrokat, hogy még fényesebben süssön utána a Nap!
Nem igazság, hogy így telik az idő! Ez járt a fejemben az utolsó esti bizonyságtételt hallgatva. Mert az is volt mind a három este. Csodás embereket ismerhettünk meg, akik megvallották hitüket, merték vállalni önmaguk és mindannyiunk előtt életüket, sorsukat, tévedéseiket, útkeresésüket, vélt, vagy remélt célba érésüket.
Vége. Indulás napján az eső is eleredt. Nem tudta elmosni azt a rengeteg élményt, mellyel itt gazdagodtunk! Ki-ki vitte magával a neki legkedvesebbet. Vagy a napi programok tartalmát, az imasátor „camino”-ját, vagy egy-egy ember barátságát, az arborétumi sétát, esetleg a hajókázást, netalán a város és templomnézést, de az is lehet, hogy a kajakozást, focit, vagy egyszerűen ezt a négy napot mindenestől, szépen becsomagolva kedvenc emlékei közé.
Gajdó Delinke